Lenyűgöző, már-már megható látvány volt a Hala Tivoli vendégszektorára pillantani szombaton délután. Ljubljanában kezdte női kézilabdacsapatunk a Bajnokok Ligája-nyolcaddöntőt, szurkolóink ellepték a szlovén fővárost, és amikor közel háromszázan rázendítettek, mindenki számára egyértelművé vált, hogy a lányok nem lesznek támasz nélkül ezen az iszonyatosan nehéz mérkőzésen. A helyiek a technikát segítségül hívva ellensúlyozták a hangerőt: a magát tévé kommentátornak képzelő műsorközlő szinte a passzokat is értékelte, a zenefelelős pedig már délután elindította a diszkót, vagy eltévesztette a rendezvényt. A jelenlét azonban így is jelentős és erős volt, a pályán pedig Emily Bölk adta meg az alaphangot.

Kissé váratlan volt, hogy a hazaiak kapujában nem Barabara Arenhart, hanem Jovana Risovic kezdett, a frissen igazolt világklasszis, Ana Gros azonban az első perctől a pályán volt, és meg is mutatta sajnos, hogy mitől az egyik legjobb a posztján. Ő egyenlített, majd még két gólt kaptunk zsinórban, de Bölk újabb találata megállította a szlovénok lendületét, és innentől kiegyenlített meccset láthattunk. Sok, vagyis több volt a hiba, mint az elmúlt hetekben, de a Krim egészen más szintet képvisel, mint a legutóbbi ellenfeleink, illetve talán a tét is nagyobb volt. Azt igazán sajnálhattuk, hogy az egyébként talán a legjobb formában lévő játékosunk, Szöllősi-Zácsik Szandra nem találta a ritmust az elején, a támadásainknál a már említett Bölkön kívül Márton Gréta és Angela Malestein volt a legbiztosabb kezű. Egy-két gólon ingadozott a különbség, s bár a játékrész közepén ismét előnybe kerültünk (5-6), az első félidő hajrájához közeledve a ljubljanaiak kapták el a fonalat, és a 28. percben a meccs során először hárommal léptek meg (14-11).

Kereste a legjobb összetételt Elek Gábor, mert kevés volt az igazán jó egyéni teljesítmény, de csapatként küzdött, harcolt mindenki, és a szoros meccshez idáig ez is elég volt. A szünetig szerencsére visszakapaszkodtunk (15-14), és tekintve, hogy három emberhátrányt is át kellett vészelnünk (a hazaiaknak egyet sem…), nem lehettünk teljesen elégedetlenek.

A fordulás után a harminchetedik percig hasonló maradt a játék képe, utána azonban nem tudtuk ellensúlyozni támadásban, hogy Ana Gros sajnos ihletett formában játszott. Tizenhárom kísérlete közül tízből gól született (végül tizenhárom találattal zárt...), és mert tizenkilenc lőtt gólnál teljesen beragadtunk, az utolsó tizenöt percre fordulva hatgólos hátrányba kerültünk (25-19). A két szélsőnkre, Márton Grétára és Malesteinre, valamint Bölk és Béatrice Edwige játékára nem igazán lehetett panasz, de az ilyen szinten megerősített Krim ellen több kellett volna a győzelemhez - és mint utóbb kiderült, a szűk vereséghez is.

Az utolsó tíz percre aztán Bölköt is elveszítettük – harmadszor állították ki úgy, hogy a három közül kettő biztosan jogtalan volt. Egyetlen cél maradhatott a végére, hogy a lehető legkisebbre szűkítsük, vagy legalább tartsuk meg a különbséget, de ha valami, akkor legjobbunk kiválása biztosan nem jött jól hozzá. Siettetni próbáltuk a játékot, amelybe így újabb hibák csúsztak, és amikor hétre távolodott a Krim, meglehetősen borúsan láthattuk a helyzetet. Egyszer ötre még visszajöttünk, ám a végére a hazaiak ismét visszaállították a meccs során kialakult legnagyobb különbséget.

Hétgólos vereséget szenvedtünk, így nagyon távolra kerültünk a továbbjutástól... Ha az elején úgy fogalmaztunk, lenyűgöző és megható volt látni a szurkolókat, akkor a végén ez hatványozottan igaz volt. Mert még egy ilyen vereség után is a "Mindent bele!" és a "Harcoljatok!" rigmussal köszöntek el a csapattól...