Henni véd! – még azok a kissrácok is ezt kiabálták a múlt század ötvenes éveinek elején a poros grundokon a ledobott pulóverek alkotta kapukban vetődve, akik sosem látták Henni Gézát védeni. Szepesi György legendássá vált rádiós meccsközvetítéseiből ugyanis szállóigévé vált ez a két szóból álló mondat. Egyrészt azért, mert Szepesi valóban egyedülálló szuggesztivitással kiabálta az éterbe, másrészt annyiszor hangzott el egy-egy közvetítés alkalmával, hogy az emberben akkor is „dallamtapadást” okozott, ha nem akarta. Mert a bravúrkapus szinte minden meccsén sorozatban mutatta be a nagy védéseket. Amihez persze nem kevés közük volt a korszak kapura veszélyes nagyjainak, olyanok tették hétről hétre próbára, mint Puskás, Kocsis, Hidegkuti, Szusza… – és még hosszan sorolhatnánk. S Henni valóban védett. Nagyokat. Meg szépeket.

Ugyanis a kapuban jó értelemben vett pozőr volt Henni Géza, aki ma lenne 100 éves, s akinek ez alkalomból felelevenítjük magasságokkal és mélységekkel bőven tarkított életútját.

Ember legyen a talpán az a jövendőmondó, aki az 1900-as évek első harmadában egy kiskunhalasi srácnak a tenyeréből megjövendöli, hogy fiacskám belőled egyszer az Egyesült Államok labdarúgó-válogatottjának szövetségi kapitánya lesz. Hogy ez végül mégis így történt abban nagyjából egyforma szerep jutott a fiszerencsének, a balszerencsének és Henni Géza fantasztikus tehetségének. Ugyan Szarvason született 1926. november 6-án, de fiatalon már Kiskunhalason védett a MOVE csapatában, amikor is a Dél-Magyarországi ifjúsági válogatott – akkoriban ilyen is volt még – egyik meccsén fel nem figyeltek rá a jószemű játékosügynökök, akik az idő tájt járták az ország minden zugát új tehetségekre vadászva. Ráadásul Henni felfedezéséhez nem is kellett különösebben nagy szakmai renoméval rendelkezni. Már a megjelenése is figyelemfelkeltő volt:

a magas, karcsú, jól fésült fiatalember remekül mutatott a feszülő kapusdresszben, amikor pedig a kezdősípszó előtt mindkét lábbal lazán megrúg a felső kapufát, mielőtt elhelyezkedett volna a lécek között, az amatőr szem is kiszúrhatta, hogy itt egy nem mindennapi képességű játékosról van szó. Ha pedig az adott játékosmegfigyelő az első védését is látta, már nyúlt is a zsebébe a noteszáért, nyálazta is meg a ceruzáját, hogy felvésse a nevét. Henni ugyanis nem csupán eredményesen védte adott csapata hálóját, hanem rendkívül látványosan is. A közönségnek is védett, úszott a levegőben, homorított, és…, és sokszor ujjhegyekkel fogta meg a labdát. Mintha nem is kapus, hanem finom mikrotrükkökre specializálódott bűvész lett volna. Ez a mozdulat az évek során ugyanúgy névjegyévé vált, mint a fölső léc megrúgása. Mindezeket feltérképezve a kispestiek voltak a gyorsabbak, a ferencvárosiak az eredményesebbek. Tizennyolc évesen már komoly tárgyalásokban volt a Kispest labdarúgó-vezetőivel, amikor levél érkezett az FTC-től, hogy szívesen látnák zöld-fehérben. A kiskora óta elkötelezett Fradi-drukker fiatalember egy percet sem hezitált, irány az Üllői út! Csakhamar ő lett a klub történetének 300. pályára lépő játékosa.

Ez a spártai szám azonban, úgy tűnt, a görög harcosokhoz hasonlóan számára sem kecsegtet hepienddel, mert első ferencvárosi évadában alig-alig jutott szerephez a Fradi szintén szenzációs akkori kapusa, Csikós mögött. Az addigra már a Testnevelési Főiskola hallgatójának számító fiatal kapus már-már a távozást fontolgatta, amikor végleg bizalmat kapott, és ő lett az első számú hálóőr. No meg sokak szemében az elsőszámú bűnbak is. Történt ugyanis, hogy az 1947-48-as bajnokság is a Fradinak állt, mígnem a Csepel ellen Henni potyagóljának következményeként elúszott az aranyérem.

Hogy egy kapus életében mit jelenthet akár egyetlen kapott gól is, arról Balogh Tamás, jelenlegi csapatunk kapusedzője így vélekedett, amikor Henni Géza személyének apropóján a kapussorsról beszélgettünk.

– Henni Gézát nyilván én csak az elbeszélések alapján ismerhettem, de azok alapján egy fantasztikus kapusegyéniség személyisége rajzolódott ki. De lehet ember bármilyen remek kapus, valóban elég egy rossz mozdulat, ami akár a karrierjébe is kerülhet. Magamról is tudom, hogy ha szerencsére a pályafutásom nem is úszott el rajta, de milyen pokolian rossz emlék tud lenni egy ilyen eset még évtizedek után is. Milyen érdekes, hogy éppen a nagy elődöm, Henni Géza születésnapján történt meg velem a pályafutásom legkínosabb esete. 1991. november 6-án visszavágót játszottunk a Kupagyőztesek Európa-kupájában a Werder Bremen ellen az Üllői úton. Kint 3-2-re kaptunk ki, ami nem volt egy rossz eredmény, bizakodva vártuk a hazai meccset. Nem is alaptalanul, megvoltak a helyzeteink, mégis mi kaptuk a gólt, az én hibámból. Tudtam, hogy a németeknél, aki a közeli bedobásokat végzi, mindig behajítja jóformán az ötösig a labdát. Jött a bedobás, én kiindultam. Igen ám, de a német kezéből kicsúszott a labda, jóval kisebb lett az íve, és egy játékoson megpattanva a kapuba került, mielőtt én találkozhattam volna vele. Ezzel a góllal kikaptunk, kiestünk.

Szerencsére a klub történetébe Henni Géza mégsem egy ilyen, kapusedzőnk által idézett a potyával vonult be, hanem azzal, hogy a következő idényben ő lett a minden idők legjobb Fradijának tartott bajnokcsapat kiemelkedő teljesítményt nyújtó kapusa. Folytatódhatott volna a nagyszerű karrier. Ha nem olyan idők járnak az ötvenes évekre fordulva, mint amilyenek, közismerten, jártak. A kommunista diktatúra vezetése, ahogy erről már a néhány nappal ezelőtt a Groupama Arénánál ünnepélyesen felavatott márványtábla is emlékeztet, úgy döntött, hogy eltörli a föld színéről a Fradit. Elveszi a nevét, a színeit és a legjobb játékosait. Köztük Henni Gézát is. A kapus maradt volna a megalázott, megcsonkított Fradinál, ha a belügy csapatától, a Budapesti Dózsától nem zsarolják meg. Felajánlották neki, hogy ha aláír Újpestre, kiengedik a börtönből politikai okokból elítélt bátyját. Henni aláírt, és dózsás lett. Még pontosabban, az egyik Henni dózsás lett, a másik fradista. A kiszabadult bátynak ugyanis megengedték, hogy maga is kiváló labdarúgóként, az FTC-be igazoljon. Már már a történelem homályába vész annak, azoknak a neve, aki, akik ezt a perverzen ördögi tervet kiötlötték a Henni-fivérekkel szemben.

Ezt megelőzően az elvtársakon kívül a sors is kegyetlen tréfát űzött Henni Gézával még a Ferencváros színeiben. 1950-ben nemcsak Henni ötéves Ferencvárosi karrierje fejeződött be, hanem szeretve tisztelt csapattársáé, a hosszú életén át ízig-vérig fardista legendás hátvédé, Rudas Ferencé is. Történt, hogy egy meccsen a kitörő csatárra kimozduló kapus már nem tudta megállítani a mozdulatát, miközben Rudas önfeláldozóan becsúszott az ellenfélnek, és az ütközésből olyan súlyos lábtörés lett, amely gyakorlatilag pontot tett a védő pályafutására. Ilyen lelki teher után következett az újabb, a dózsás kényszerítés, de mindezek ellenére Henni hat éven át továbbra is közönségkedvencként védte a lilák kapuját. Minden szakember megegyezett abban, hogy tipikus képviselője volt az akkori, nemzetközi hírű magyar kapusiskolának, amelynek az eredményesség mellett a látványosság is jellemzője volt.

– Azt hiszem, ma már ilyen kimondott magyar kapusiskoláról nem beszélhetünk – vélekedett erről a Fradi jelenlegi első számú kapusa, Dibusz Dénes, akivel ugyancsak Henni Géza személyén keresztül próbáltuk felvázolni az akkori és a mostani kapusjáték közötti ívet. – Való igaz, hogy a magyar kapusoknak minden korszakban megvoltak az olyan kiemelkedő alakjai, mint Henni Géza, és sokáig biztos, hogy oka volt egyfajta magyar kapusiskola. Ma már a megváltozott játék, a modern labdák, kesztyűk világában inkább egyfajta globalitás jellemez minket, kapusokat is. A képzésünkben rengeteg elem jelenik meg, láthatjuk, hogy mi zajlik a világban, merre tart a játék, mik a trendek, és igyekszünk mindenhonnan beemelni azokat az elemeket, amelyekkel a leghatékonyabban tudjuk ellátni a feladatunkat. A szabályok változásával borzasztó nagy szerepe van ma már a lábbal történő játéknak is. És persze szeretünk mi is szépen védeni, látványosan vetődni, de az olyan nagy kapusegyéniségekre, mint például az én egyik egykori példaképem Iker Casillas volt nem a pózai, hanem a hihetetlen hatékonysága okán emlékezünk.

Az emlékezést illetően Henni Géza alakját hosszú évekig igyekeztek elfeledtetni a hazai futballszerető társadalommal.

Amikor 1956-ban kitört a forradalom, mai szemmel nézve szinte a legjobb kapuskorban, még a harmincat sem elérve már visszavonult játékosként testnevelő tanárként élte mindennapjait. A korábbi évek traumái is hozzájárultak ahhoz, úgy döntött, elhagyja az országot. Az Egyesült Államok lett az új hazája. A mindenki által végtelenül intelligensnek, kellemes személyiségnek tartott Henni Géza sem szeretett sportágához, sem szeretett hazájához nem lett hűtlen. Előbbinek ékes bizonyítéka volt, hogy az óceánon túl is elismert szakember lett belőle. Előbb 1957 áprilisától a New York Hungária hálóját őrizte 1962-ig, akkor megnyerte honfitársaival a US National Open Challenge-et. Majd ugyanitt klubedzőként tevékenykedett. 1967-ben pedig leülhetett az Egyesült Államok válogatottjának kispadjára. Irányította utána a Houston Stars gárdáját, végül pedig 1969-től közel két évtizeden át a Rhode Island-i egyetem trénereként dolgozott.

Ezekben az években találkozott vele klubunk legendája az 1965-ös VVK-t nyert csapatunk meghatározó játékosa, az FTC-ben a mai napig elnökségi tag, Rákosi Gyula.

– Védeni sosem láthattam Henni Gézát, de természetesen a „Henni véd!” nekem is a fülembe cseng gyerekkoromból. Viszont a sors megadatta, hogy ha a futballpályán nem is, de a fehér asztal mellett találkozhattam vele. A Ferencváros 1965-ös amerikai túrája egy nagyon különleges fejezete a klubunk történetének. Mindössze néhány nappal a Juventus elleni, torinói Vásárvárosok Kupája-győzelem után utaztunk az Egyesült Államokba. Az érdekesség az volt, hogy a túrát már korábban lekötötték, és annyira fontos volt a program, hogy a Fradi emiatt mondott le arról, hogy a Juventus elleni VVK-döntőnek legyen Budapesten visszavágója. Így azután, az idő szűke miatt, egyetlen mérkőzésen, Torinóban dőlt el a kupa sorsa. Szerencsére nyertünk, így felszabadult hangulatban vágtunk neki az Újvilágnak.

A hatvanas évek közepén innen New Yorkba eljutni nagyobb dolog volt, mint egy űrutazás. Több európai csapattal vettünk részt egy tornán, és persze a kinti magyarok a tenyerükön hordoztak minket – már amennyire az itthonról velünk utazó „kísérőink” engedték. Az egyik ilyen fogadáson találkozhattam Henni Gézával, aki számunkra, fiatalabb Fradi-játékosok számára mindig is egy ikon volt. Az idősebbeknek, Dalnoki Jenőnek, a mesterünknek, Mészáros Józsefnek meg persze játékostárs. Végtelenül kellemes, közvetlen embernek ismerhettem meg Henni Gézát, akit érezhetően kint is nagy tisztelet övezett. Örülök, hogy megadta a sors, hogy kezet foghattam vele.

Amikor már enyhültek a politikai viszonyok, sőt kimondottan jól mutatott a Kádár-rendszer számára, hogy egy olyan kint elismert amerikás magyar, mint Henni hazalátogat, lehetővé tették ezt számára. Ő pedig élt is ezzel a lehetőséggel, és rendszeresen jött. Állandó résztvevője volt az öregfiúk találkozóknak, és ha a felső lécet már nem is rúgta meg páros lábbal, a személyiségével ugyanúgy rabul ejtette környezetét, mint egykor látványos védéseivel. S noha már lassan másfél évtizede nincs közöttünk, a ma száz esztendeje született Henni Géza az újabb és újabb fradista generációk szívében biztos, hogy mindig élni fog.

Nagy Imre