A Haller tér a nyolcvanas években a Ferencváros egyik legikonikusabb pontja volt. Még a nevét sem merték megváltoztatni úgy, mint a mellette futó Haller utcáét, amely azokban az időkben Hámán Kató, Rákosi Mátyás egykori szeretőéjét viselte. A tér legendás piacán sokat kellett tennie mindenkinek azért, hogy a környék vásárlóinak és vagányainak tiszteletét egyaránt kivívja. Ha új árus jelent meg, az elfogadáshoz idő kellett. Működött azonban ebben az időben itt egy kifőzde, amely előtt, már a nyitása pillanatától sorok kígyóztak. Akadt, aki azért állt sorba, mert nem hitte, akad, aki azért, mert tudta: a finom, forró falatokat nem más méri, mint egy igazi Fradi-legenda: Vépi Péter! Hogy a budai hegyek közül miként vezetett az út a Franzstadt közepén lévő piacra, erről is beszélgettünk a Ferencváros egykori közönségkedvenc labdarúgójával.

– Járt mostanában a Haller tér felé?
– Csömörről ritkán mozdulok ki, többnyire itt töltöm a nyugdíjas hétköznapjaimat, de persze, tudom, hogy már hiába keresném arra a jellegzetes kis zöld bódékat, az egykor híres Haller téri piac helyén ma lakópark van. Egyébként szerintem ott lehetett kapni a város legjobb lángosát.

– A Vépi-féle kifőzdének sem volt rossz híre, sőt. Nehéz volt eldönteni, hogy a vevőket a remek pacal, vagy boltvezető személye vonzotta jobban. De ha már a lángos, azoknak az éveknek így szólt az egyik népszerű utcai rigmusa: „Egy forint a meleg lángos, bajnok lett a Ferencváros!”. Mint tudjuk, ez sosem volt ritka dolog, Vépi Péter aktív játékosként mégis csupán egyszer élhette ezt meg.
– A jelek szerint nem az a típusú futballista voltam, akinek a nyakába csak úgy hullottak volna az aranyak. Pedig szenzációs csapatunk volt akkor is. Az idősebbek, Géczi, Páncsics, Branikovits, a fiatal csikók, Nyilasi, Ebedli, Rab Tibi, a gerincet adó többi nagyszerű játékos, Bálint, Mucha, Martos, és még sorolhatnám hosszasan… Csak hát az akkori NB I többi csapata is tele volt fantasztikus játékosokkal, a Honvéd, a Vasas, a hetvenes évek elején taroló Dózsa. Szóval nem adták ingyen bajnoki címeket. És valahogy nekem amúgy is mindig többet kellett dolgoznom a sikerekért. Nem voltam akkora tehetség, hogy megúszhassam a plusz melót.

A Dalnoki-féle Fradi az álló sorban balról a harmadik Vépivel

– Ne haragudjon, de hadd vitatkozzam egy kicsit. Amikor kissrác volt, a szigorú szakmai szempontok alapján történő kiválasztás úgy zajlott, hogy a gyerekek közé bedobtak egy labdát, aztán akiben fantáziát láttak, annak szóltak, hogy na, öcsi, te maradhatsz. A kis Vépi Petinek is szóltak, maradhatsz. Ehhez azért mutatni kellett valamit.

– Azt már sajnos az első edzőimtől nem tudjuk megkérdezni, hogy mit láttak bennem, de való igaz, sok gyerek közül választottak ki azonos a bizonyos Fradi-toborzón. A János-hegyen, egy gyerekotthonban nőttem fel, amelynek édesapám volt a vezetője. A srácokkal éjjel-nappal fociztunk, ennél jobb felkészülés nem is lehetett volna egy toborzóra. Lementem a Fradiba, megnéztek, ötszáz gyerek közül kiválasztottak, ott tartottak. Nem maradtam sokáig, egy jó húsz évig…

– A Fradi egyértelmű választás volt?
– Ha ezt akkor kérdezi, talán még vissza is kérdezek, hogy miért, van más csapat is? Jóformán nem is ismertem magam körül senkit, aki ne fradista lett volna. Az édesapám járt ebben az élen, de az egész família fradista volt. A mienkre aztán tényleg lehetett mondani, hogy Fradi család. Még beszélni is alig tudtam, amikor állítólag már sejpítve hajráfradiztam.

– Ugyanilyen egyértelmű volt, hogy ha sport, akkor futball?
– Ahogy előbb említettem, a gyerekotthonban ez volt a főfoglalatosságunk. Akkor még voltak komoly telek, rendre lehetett síelni a budai hegyekben, így amikor a hó miatt nem lehetett focizni, jött a síelés. Engem azonban ez nem tudott igazán magával ragadni, csak a labda érdekelt. Mindegy, hogy hol, mikor, csak futball legyen.

– Hozzátehetjük, hogy mindegy, milyen poszton? Tényleg kapusként kezdte, mielőtt hátvéd lett?
– Valahogy ez elterjedt rólam, kicsit olyan jereváni rádiós sztoriként. Életemben egyszer álltam kapuban. A toborzón játszottunk egy meccset, és senki nem akart védeni. Akkor egyszer elvállaltam. Azt hiszem, ettől még senkiből nem lesz kapus. Az viszont igaz, hogy csatárként kezdtem, és fokozatosan egyre hátrébb kerültem, míg végül kikötöttem a védelemben.

– Volt játékospéldaképe?
– Nem is egy. Nagyjából tizenegy. Gyakorlatilag a hatvanas évek elejének teljes Fradija. Mindenkiért oda voltam abból a generációból. Orosz Pál, Vilezsál Oszi, Dalnoki Jenő, Perecsi Tibi…, tényleg sorolhatnám a teljes kezdőt. És ugye azt nem kell mondanom, hogy mindenekelőtt Albert Flórián. Nem hiszem, hogy ezzel nagy újdonságot mondanék, ki ne akart volna úgy játszani, mint ő? Más kérdés, hogy úgy senki nem tudott. A hozzám korban közelebb lévők közül Branikovits játéka volt számomra az etalon.

– A védősor akár a világválogatotté is lehetett volna: Páncsics, Szűcs, Novák. Közéjük kellett az ifiből felnőve beverekednie magát.
– Mindig úgy jellemeztek engem, mint aki kőkemény, kérlelhetetlen, megtörhetetlen. Nos az ifiből kiöregedve majdnem megtörtem. Hogy fogok én ezek közé bekerülni? Azt éreztem, leginkább sehogy. Marad a fakó, ahogy akkoriban a tartalékcsapatot hívták, vagy az alacsonyabb osztály. Ez motoszkált a fejemben.

– Itt álljunk meg egy szóra, mielőtt a hepiendre visszatérnénk. Soha nem fordult meg a fejében a klubváltás?
– Elmesélek egy történetet. Épphogy beverekedtem magam az első csapat kezdőjébe, amikor jött a katonai behívó. Labdarúgók esetében akkor az úgy ment, hogy ha a Honvédnak szüksége volt egy játékosra, bevonultatták, és leigazolták. Volt azonban egy kritérium, nevezetesen, hogy csak akkor lehetett ezt, ha az illető még nem játszott még öt NB I-es meccset. No nekem pont megvolt az öt, úgyhogy mondták is a vezetőségnél, hogy nem kell izgulni, nem tud elvinni a Honvéd. Csakhogy ennek ellenére valami tiszten keresztül megkerestek a piros-fehérektől egy ajánlattal. Mutattak egy remek kis földszintes házat Zuglóban, és azt mondták, hogy csak alá kell írnom a Honvédba, és másnap már költözhetek is. Kinevettem őket. A Fradiban játszani olyan boldogság volt, hogy még magamban is félrevertem a harangokat. Ígérhetnek bármit, dehogy megyek én másik csapatba! Pedig fiatal játékosként egy kis garzonlakás is elérhetetlen álomnak tűnt. Már alapembernek számítottam, amikor Mucha Józsi, aki mai napig az egyik legjobb barátom a régiek közül, nálam lakott, mert egyszerűen képtelen volt elérhető lakást szerezni. Az már nagyon menő dolog volt, amikor juttatásként lehetővé tették számunkra, hogy egy új lakásra ne kelljen licitálnunk, mert akkor ilyen is volt, hogy ha azé lett az állami építésű lakás, aki az alapárra többet tudott ráígérni. Arról szó sem volt, hogy ne kelljen érte fizetnünk, csupán a licit nélküli lehetőséget kaptuk, ha volt rá elég pénzünk.

–És akkor most térjünk vissza arra, hogy tényleg alapember lett a Fradiban, azaz sikerült bekerülni a világklasszis hátvédsorba. Hogyan?
– Egy kicsit ebben is benne van a Honvéd. Szűcs Lajos odaigazolt. A megürült helyére megkaptam a lehetőséget, és sikerült élnem vele. Beindult a szekér, hamar jött a meghívó a válogatottba is. Jött az olimpia is, ami életem egyik legnagyobb élménye volt, az ezüstérem ellenére is.

– Adja magát a klasszikus kérdés, ez egy megnyert ezüst, vagy egy elveszített arany volt?
– A lengyelek elleni döntőben egyértelműen minket tartottak favoritnak. Arról a hetvenkettes müncheni olimpiáról beszélünk ugye, melyen lejátszódott az izraeli sportolók elleni tragikus terrortámadás. Úgy nézett ki, be is fejeződnek a játékok, mi már össze is csomagoltuk a bőröndünket, amikor kiderült, hogy mégis minden folytatódik. Nem akarom erre fogni az elveszített döntőt, de hogy egyike volt a tényezőknek, az biztos. Egyszerűen képtelenek voltunk fejben teljesen ott lenni. A másik tényező persze az, hogy az a lengyel csapat, Deynáék, egy világverő gárda volt, szinte csalódást jelentette, hogy a két évvel később csak bronzérmet nyertek a vébén.

Az olimpiai dobogó második fokán

A vezetésünk után végül 2–1-re elveszített meccsen egyébként volt még egy momentum, ami a mai napig kísért egy kicsit. Nem sokkal a vége előtt jött egy remek beadás az egyébként szenzációs játékos Dunai Anti felé, akinek egy jókora turbán volt a fején, mert előtte összefejelt valakivel. Fehérben játszottunk, de az ő meze a vértől majdnem olyan piros volt, mint a lengyeleké. Szóval jött a labda, de Anti a turbán miatt ösztönösen hagyta továbbszállni, ahelyett, hogy bólintott volna. Döntetlennél mindkét csapatot olimpiai bajnoknak nyilvánították volna. Mindazonáltal nagyon büszke vagyok az olimpiai ezüstre. Persze, az arany fényesebben csillogott volna, de mindig örömmel gondolok az érmemre.

– Bajnoki ezüstből is bőven kijutott a Fradinak a hetvenes években, míg végül csak összejött az az egy arany. Nem akármilyen közjáték után. Ismeri az akkor született viccet? Honnan lehet tudni egy bicikliről, hogy fradistáé? Hát hogy az egyik kerekében nyolcas van, a másikban hármas!...
– Ez jó, nem ismertem. Pedig az a Dózsa elleni 8–3 valóban legendássá vált. Én a hatvanadik perc tájékán álltam be ezen az őrült meccsen, már vagy néggyel vezettek a lilák. Dalnoki Jenő azzal küldött fel, hogy menjek, és fordítsam meg az eredményt. Köztudottan volt humora. Nyilván tisztában volt vele, hogy az a meccs elment. A bajnokság végül nem, és az volt a lényeg! Egyébként rá pár évre visszavágtunk azon a bizonyos másik őrült meccsen, a 7–1-en. De megmondom őszintén, mi, játékosok nem kerítettünk túl nagy feneket ezeknek. A derbik akkor is derbik voltak, óriási presztízscsaták, a pályán gyilkoltuk egymást, lefújás után azonban haverok voltunk. A lelátón se dúlt akkora háború, mint manapság. Persze, ment a zrika, ha már a vicceknél meg a mondókáknál tartunk, például ilyenek, mint hogy „Két forintért vettem vajat, Bene Feri hol a hajad?” De harag sosem volt. Még akkor sem, amikor ezekkel a fantasztikus csatárokkal, Benével, Fazekassal, Nagy Lacival nem bántam éppen kesztyűs kézzel, ha összecsaptunk.

– Ezt a kérlelhetetlenséget, csupaszív hozzáállást végül nemcsak a közönség díjazta.
– Hetvenkilencben megkapta a Toldi-vándordíjat.

Akkora közönségkedvenc volt, hogy szerintem kitört volna a népharag, ha abban az évben más ferencvárosi játékos kapja meg.
A mai napig is a legnagyobb becsben tartott relikviám, a fő helyen áll a szekrény tetején. Rettentően büszke vagyok rá. Nem is igazán az azévben nyújtott teljesítményemért kaptam szerintem, hanem az évek során mutatott játékomért, hozzáállásomért. A Toldi-díj mellett a másik ugyanilyen jóleső elismerés számomra egy mondás – úgy látszik, ma rendre mondások bukkannak fel a beszélgetésünkben. Dalnoki Jenő mondta, hogy tizenegy Vépivel bármikor bajnokságot nyerek. Létezik ennél nagyobb díj?

– Egy hátvéd mindennapjainak nem képezi szerves részét a gólszerzés. Vannak azért emlékezetes találatai?
– Tényleg nem túl nagy a merítés, de két gólomra szívesen emlékszem. Az egyik egy bajnoki volt a Győr ellen a Népstadionban. Labdaszerzés után egyszer csak megnyílt előttem a tér, és a felezőtől végigcselezve magam, futtából bevágtam. A másik egy úgynevezett vajaskenyértúrán volt, amikor némi apanázsért bemutatót játszottunk valahol vidéken. A középkörben álltam az ellenfél kapuskirúgásakor, és ahogy ívelődött felém a labda, kapásból visszabikáztam, és védhetetlenül csapódott a léc alá. Nem mondom, hogy teljesen véletlen volt, hiszen nagyjából így akartam, de hogy sikerült i, ahhoz azért kellett némi szerencse is.

– Egy évvel később mégis jött a búcsú.
– Ugyan még csak harminc éves voltam, de éreztem, hogy Novák Dezső, akit egyébként tiszteltem, nem nagyon számít rám. Bármilyen fájó is volt, meghoztam a döntést, elköszönök a Ferencvárostól, és alsóbb osztályban keresek helyet. Meg megélhetést is, ott volt már a két kisgyerek, gondolnom kellett a családra is. Eligazoltam

– Alsóbb osztályba?
– Csak nem képzeli, hogy bármelyik rivális nálam szóba jöhetett volna? Én a Fradi ellen még barátságos meccsen sem vagyok hajlandó játszani. Jött két év levezetés Kiskunlacházán, aztán befejeződött a játékospályafutásom. (Nyitóképünkön az 1985-ös búcsúmeccsen balról Hajdú, Mucha, Megyesi, Vépi, Pusztai.)

– És szinte rögtön indult egy új pályafutás, méghozzá, hol máshol, a Fradiban!
– Dalnoki Jenő mellett pályaedzőként dolgoztam újra az Üllői úton. Megszereztem a szakedzői diplomát is. Amikor Jenő bácsitól elköszöntek, választhattam: a vácszentlászlói megyei csapat, vagy a Fradi ifi egy. Nem nehéz kitalálni, melyiket választottam.

Újra az Üllői úton, de most már a pálya szélén, kivételesen pirosban, és nem zöld-fehérben

Olyan srácok nőttek akkor fel a kezeink között, mint Hajdu Attila, Telek András, Wukovics László vagy Szűcs Mihály. Aztán dolgoztam Bagon, majd az ott edzősködő Mucha Józsefhez mentem Tiszaújvárosba, Abonyba, végül pedig, amikor Józsit kinevezték a Ferencváros vezetőedzőjének, én lettem a pályaedzője. Utána volt még nyolc évem a tartalékcsapat edzőjeként. Mígnem jött az ominózus kizárás az élvonalból, a másodosztályban pedig nem volt szükség a fakóra. Az edzői karriernek ezzel lett vége.

– Az Üllői úttól a Haller tér nagyjából két villamos megálló.
– A kettő között pedig ott van a Siketek pálya, ahol egy barátom vitte a büfét. Ő kérdezte, hogy nem lenne-e kedvem átvenni egy érdekeltségét a Haller téri piacon. Igent mondtam. Az öltözők, az edzések, a taktikai felkészítések után jött, a hajnali rohangálás a friss pacal után, mert a kifőzdében szigor volt, a főnököm nem ismert tréfát.

Már csak azért sem, mert ő volt a feleségem. A Fradinál hosszabban csak hozzá köt a hűség mind a mai napig. Együtt élvezzük az unokákat, most már a dédunokákat is.

– Nézi a csapat meccseit?

– Természetesen. De csak tévén. Sajnos a lábam már nem egészséges, sűrűn kell kezelésre mennem. Csömörről nagyon nehézkes lenne eljutnom az Groupamába. Nagyon örülök az elmúlt évek remek teljesítményeinek. Talán csak egy dolognak örülnék még jobban, ha valaki túlszárnyalná a csapatnál az én ott eltöltött két évtizedemet.

Nagy Imre