A Ferencváros történelmében bőven volt és van mit ünnepelni. Klubunk labdarúgócsapata nyert nemzetközi kupát: 1965-ben az UEFA-Kupa elődjének számító Vásárvárosok Kupájában (VVK) ért fel a csúcsra a Juventus elleni torinói 1-0-s győzelemmel. Tíz évvel később a Dinamo Kijev ellen játszhatott döntőt a Kupagyőztesek Európa Kupájában, majd 1995-ben első magyar csapatként jutott be a Bajnokok Ligája csoportkörébe, ahol rögtön a svájci Grasshoppers elleni idegenbeli győzelemmel kezdett, majd hazai pályán előbb a Real Madriddal, később pedig a zürichiekkel is döntetlent játszott.

Az 1996-97-es kupaidényt 26. bajnoki címe megszerzése után a Bajnokok Ligája selejtezőjében kezdte meg Varga Zoltán csapata, ott azonban túl nagy falatnak bizonyult az akkor éppen fénykorát élő svéd bajnok, IFK Göteborg. A mieink így átkerültek az akkor még UEFA Kupának hívott sorozatba, ahol miután 5-3-as összesítéssel búcsúztatták a görög Olympiakoszt, egy igazi sztárcsapat, a Premier League-ben ezüstérmes Newcastle United várt rájuk.

Hogy az angolok mit gondolhattak akkoriban a magyar bajnokról (legyen az bár az ország legsikeresebb csapata), azt legjobb esetben is csak sejtjük. Azt viszont pontosan tudjuk, hogy nem voltak boldogok, miután a párharc 1996. október 15-i első mérkőzését lefújta a svéd játékvezető, Leif Sundell. Csalódottak voltak, mert nem arra számítottak, amit kaptak: a Fradi nagyszerűen játszott és Horváth Ferenc egy, valamint Lisztes Krisztián két góljával 3-2-re legyőzte a mások mellett Alan Shearert (a PL gólrekordere), Les Ferdinandot, az 59-szeres angol válogatott, két világbajnokságot megjárt Peter Beardsley-t, a francia David Ginolát, a kolumbiai Faustino Asprillát, David Battyt (42-szeres angol válogatott) felvonultató együttest. És akkor ott volt még az a Robert Lee, akit a csapat játékosként Aranylabdát nyert edzője, Kevin Keegan szimplán csak mint „a világ legjobb középpályása” aposztrofált.

Nem készültek fel a hangulatra

Ehhez képest az Üllői úti meccsen parádézó Lisztes Krisztián már a találkozó előtt is optimista volt, hazai pályán győzelmet várt a Fraditól.

– Mi a BL-ben is így álltunk hozzá minden meccshez, még akkor is, amikor nagyon kikaptunk az Ajaxtól vagy éppen Madridban a Realtól. Annak a csapatnak az volt a hozzáállása, hogy „ami a csövön kifér”. Magas letámadás, minél előbb nyomás alá helyezni a labdát, és próbáltuk kihasználni a hazai pálya előnyét. Számunkra óriási előny volt, hogy sok csapat nem tudott egyik percről a másikra hozzászokni ahhoz az atmoszférához, ami az Üllői úton fogadta őket. Ezt egyébként sokszor elmondták az ellenfelek játékosai, hogy nem gondolták volna, hogy Budapesten ilyen pokoli hangulat van. Ezt ki is használtuk, miközben persze a pályán mi játékosok is beletettük az energiát.

A meccsen két gólt szerző középpályás karrierje egyik kiemelkedő pillanataként emlékszik vissza az angolok elleni találkozóra.

– Ha jól emlékszem, akkor a Newcastle úgy jött ide, hogy előtte a hétvégén 5-0-ra megverte a Manchester Unitedet, és vezették a tabellát (az eredményre és az állásra jól emlékszik Krisztián, de a MU elleni meccs a mieink elleni találkozó után öt nappal, október 20-án volt – a szerk.). Még arra emlékszem, hogy nem volt túl jó az a fél szezonom, sokat voltam sérült. Azon a meccsen viszont tökéletes volt a csillagok állása. Amihez az is kellett, hogy Varga Zoli a szokottnál egy kicsit feljebb játszatott, közelebb a kapuhoz. Ifiben sokat játszottam második csatárként, sőt kilencesként is, imádtam feljebb játszani, és bárki bármit mond, azért a meccsek sava-borsa a gól. Más érzés gólt lőni, vagy gólpasszt adni, mindkettő jó, de a gólszerzés tényleg különleges.

Lisztes nem titkolja, mindkét gólnál volt némi szerencséje, mert az elsőnél pont elé pattant a kapufáról a labda Horváth Ferenc fejese után, a második találat előtt pedig egy angol védőtől kapta a Fradi ajándékba a labdát.

– Akárhogy is, ez egy nagyon nagy győzelem volt és nagyon szép emlék a mérkőzés a mai napig. Mégiscsak egy sztárcsapatot győztünk le. Az is kellett hozzá, hogy egy picit talán lenéztek, lebecsültek minket, de ehhez még hozzátett a szurkolótábor, a stadion hangulata, ahogy egymásra talált a csapat és a tábor.

– Mindkét mérkőzésen szenzációs volt a hangulat, az az ünneplés pedig, amiben a hazai győzelem után részesített bennünket a közönség egészen frenetikus volt – erősített rá egy másik interjúalanyunk, a csapat akkori kapusa, Szeiler József.

– A régi Albert-stadionnak a hangulata, az valami fantasztikus volt. Emlékszem, hogy a régi öltöző ablakából ráláttunk a pályára, és ha a bemelegítésre még csak nyolc-tízezer néző volt a lelátón, már csalódottak voltunk. Biztos, hogy meglepte őket a hangulat, azzal együtt is, hogy azért ott sem négyen ülnek a lelátón – erősítette meg Szűcs Mihály, a csapat akkori védője.

Akkor már jöjjön a legerősebb

Telek András, aki azon a meccsen is csapatkapitányként vezette ki a pályára a Fradit, nem tagadja, élénken él a mérkőzés az emlékezetében.

– Természetesen emlékszem a mérkőzésre, nehéz is lenne elfelejteni. Elsősorban persze a hazai találkozóra, amit megnyertünk. A visszavágó már nem sikerült olyan jól, de az Üllői úton aratott győzelem kárpótolt a kinti vereségért.

A selejtező második fordulójában olyan sztárcsapatok vártak ellenfélre, mint az olasz Inter, Lazio, AS Roma trió, a német Schalke, Mönchengladbach, Karlsruhe, Hamburg négyes, a holland Feyenoord, a portugál Sporting vagy éppen a francia AS Monaco. Az összes lehetséges ellenfél közül a legerősebbnek azonban az angol ezüstérmes Newcastle United tűnt (bár később kiderült, hogy ez korántsem volt igaz), így a sorsolás után erősen megoszlottak a vélemények az Üllői úti öltözőben.

– Tudtuk, hogy azért nagyon messzire nem fogunk jutni, így örültünk, hogy egy ilyen nagynevű csapatot kaptunk, amelyik ellen megmutathatjuk magunkat. Ez egyébként lehetett volna akár kelet-európai csapatot is, például valamelyik nagyon jó moszkvai klubot. Azt is tudtuk, hogy rengeteg jó játékosuk van, szerintem elég, ha csak Alan Shearert vagy David Ginolát említem, akik mindketten nagyon-nagyon jó futballisták voltak – mondta Telek András, akivel Szeiler is egyetértett, ő ugyancsak nagyon örült, hogy a Newcastle-lel került szembe a csapat, mert mint mondta, mindig is szerette a nagy kihívásokat.

Hozzájuk hasonlóan a klubunkhoz 1996 nyarán érkező támadó, Igor Nicsenko sem volt elkeseredve a sorsolás után.

– Örültem, de szerintem mindenki örült, hogy egy ilyen nagynevű ellenfelet kaptunk, amelyik vezette az angol bajnokságot. Tudtuk, hogy jön Shearer, Ginola, Ferdinand, Asprilla – a fejekben már napokkal korábban ott volt, hogy egy igazán nagy meccs vár ránk.

– A hazai mérkőzés egy nagyon szép emlék a mai napig. Tudtuk, hogy egy olyan csapat jön, amelyik tele van világsztárokkal. Az első meccsre jól meg is szerveztük a játékunkat, Horváth Feri és Lisztes Krisztián szép góljaival győzni tudtuk. Nekem Keith Gillespie őrzése volt a feladatom, ami komoly kihívást jelentett, mert ő még azon a szinten is gyors játékosnak számított. De Nagy Norbival – Isten nyugosztalja – megosztottuk a feladatot, és bár nagy melóban voltunk egész meccsen, azért csak megoldottuk – mesélte Szűcs Mihály.

A lázas betegség sem volt akadály

A találkozón Horváth Ferenc már a 7. percben megszerezte a vezetést a Fradinak, tíz perccel később pedig Lisztes Krisztián megduplázta az előnyt. A 17. percben a Ferencváros 2-0-ra vezetett a Premier League listavezetője ellen!

– Amikor felnéztem az órára és azt láttam, hogy még húsz perc sem telt el és 2-0-ra vezettünk, arra gondoltam, hogy „Te jó Isten, mi történik itt, mi lesz ennek a vége?” – mondja a találkozó második és harmadik Fradi-góljában elévülhetetlen érdemeket szerző egykori támadónk, Igor Nicsenko, aki három évtized elteltével már elárulhatott egy titkot.

– A meccs napján lázas beteg voltam. Már előző este felment a lázam, aztán nap közben jobban voltam, de estére, a mérkőzés kezdetére megint felment. Nem szóltam róla senkinek, mert nem szerettem volna kihagyni egy meccset, mindenhogy játszani akartam. Annyira fel voltam pörögve, hogy semmi nem számított. Szerintem, ha 39 fokos lázam lett volna, akkor is játszottam volna.

Lisztes Krisztián visszaemlékezése szerint annyira a meccsre fókuszált mindenki, hogy szerinte senki nem figyelte az angolok testbeszédét, gesztusait, amivel esetleg kifejezték volna, hogy mennyire össze vannak zavarodva.

– Csak magunkra figyeltünk, mert az ilyen meccseken, amikor egy picit a játékvezetés is az esélyesebb, jobb nevű csapatot segíti, a legapróbb dolgokból, pillanatnyi rossz döntésekből lehet gólokat kapni. Az angolok egyenlítő gólja előtt pont én veszítettem el egy labdát egy talpalás gyanús szituációban, a bíró nem fújta le, Shearer pedig kiegyenlített – meséli Lisztes Krisztián, akinek a szavaira ráerősítenek Igor Nicsenko gondolatai.

– Nem foglalkoztam azzal, mit éreztek az angolok 2-0-nál. Magunkkal foglalkoztam, és inkább arra csodálkoztam rá, milyen jól játszunk. Mindenki azzal jött a meccs előtt, hogy majd nem bírjuk tartani az angolok tempóját, de szerintem az első meccsen felvettük velük a versenyt. A második mérkőzés már inkább a minőségbeli különbségen múlt.

Ha már fentebb szóta került Alan Shearer: a világ valaha volt egyik legjobb 9-esét minden nyilatkozónk megemlítette. Nemcsak azért, mert ő volt a Newcastle United leghíresebb játékosa, hanem azért, mert valóban egy kivételes futballista volt, akihez hasonló ellenféllel ritkán futhat össze egy magyar focista a pályán.

– Shearer? Elképesztő játékos volt, szerintem a legjobb csatár volt, akivel valaha szembekerültem. Elképesztően kemény volt, izmos, nem lehetett elnyomni. Mindenben jó volt, nem volt gyenge pontja. Voltak olyan ellenfeleim, akik technikásabbak voltak nála, mondjuk, Raúl, de ennyire erős nem volt más, erőben senki nem vette fel vele a versenyt Shearerrel – jellemezte a Premier League gólrekorderét Telek András.

Csak a pályán kívül volt tisztelet

Az, hogy a párharcnak, sőt még a hazai pályán vívott első meccsnek sem a Fradi az esélyese, senkit nem lepett meg. És talán az angol csapatot is kényelmessé tette.

– Tisztában voltunk vele, hogy nem mi vagyunk az esélyesek, természetes volt, hogy a közvélemény sem bennünket tartott favoritnak. Igyekeztünk rendesen felkészülni, tudva, hogy rövidebb a kispadunk, voltak sérültjeink is, de így is felvettük a kesztyűt. Varga Zoltánnal arra készültünk, hogy nagyon erős lesz a szélső játékuk, a középpályán rengeteg lesz az ütközés, a tizenhatosra pedig nagyon sok beadás fog érkezni. Bejött a számítása, mert pontosan ilyen volt a meccs – mondta Telek András.

Hasonló véleményen volt Nicsenko is, aki szerint a csapatot egyáltalán nem érdekelte, hogy szinte esélytelennek tartják az újságírók és a szurkolók, hiszen ők maguk is tisztában voltak az erőviszonyokkal. És még valamivel:

– A Fradi az előző idényben, a BL-ben már megmutatta, hogy képes felvenni a versenyt a legnagyobbakkal is. Különösen hazai pályán, ahol nagyon ritkán tudtak bennünket legyőzni. A pályán kívül megvolt a tisztelet az angolok felé, de a pályán szó sem volt tiszteletről – mondja egykori támadónk.

– Varga Zoli irányítása alatt, szerintem ez volt a legjobb meccsünk. Horváth Ferivel, Igor Nyicsenkóval és Miriuta Lacival kiemelkedő volt a támadójátékunk. Mégpedig úgy, hogy pont ők hárman viszonylag újak voltak a csapatban, a szezon előtt érkeztek. Jó játékosokból persze könnyű, vagy legalábbis könnyebb jó csapatot építeni, ők pedig mindannyian nagyszerű focisták voltak. Az meg, hogy mindenki motivált volt, nem is kérdés, nagyon vártuk a meccset. Jó versenyzőtípusok voltak a játékosaink, feldobta őket a nagy mérkőzések tétje – teszi hozzá Lisztes Krisztián.

Az angol csapat játékosai Szűcs Mihály szerint is kicsit lenézték, lebecsülték a Fradit.

– Abban viszont szerencsénk volt, hogy az Üllői úton nem játszott David Ginola, mert valamin összekapott Kevin Keegannel. A visszavágón kiderült, hogy mit jelent, ha ő is pályán van – mondta Szűcs Mihály.

Shearer nem volt boldog…

És ha ezt mondjuk, akkor nagyon elnézőek vagyunk az angol sztárral. Erről elsősorban Szergej Kuznyecov tehetett.

– Shearer hihetetlenül dühös volt a meccs után. Senkivel nem állt szóba, még arra sem volt hajlandó, hogy mezt cseréljen Szergej Kuznyecovval. Ami valahol érthető, mert Kuznyi alaposan megkeserítette az életét az előző kilencven percben – eleveníti fel nevetve az emlékeket Igor Nicsenko.

– Az angol tudásom nem engedte, hogy leálljak beszélgetni bárkivel is a lefújás után, de arra emlékszem, hogy valakivel mezt cseréltem, ami azóta sajnos már eltűnt. Anyukám lakásának falán viszont a mai napig ott lóg egy kép, amelyen Newcastle-mezben vagyok a meccs után – meséli Lisztes Krisztián.

Telek András úgy emlékszik, hogy a nagy győzelem ellenére sem volt különösebb ünneplés az öltözőben a meccs lefújása után.

– Elég sűrű volt a szezon, nem volt idő nagy bulit csapni. Az öltözőben persze jó volt a hangulat, de aztán mindenki ment haza, készültünk a további meccsekre.

Szeiler József nem csak a szépre emlékszik

A csapat kapuját abban az idényben Szeiler József védte, aki egy érdekes, ugyanakkor érthető felütéssel indította a beszélgetést.

– Nem tudom különválasztani a hazai és a kinti mérkőzést. Így az első, ami beugrik, hogy David Ginola egyszer azt nyilatkozta, hogy élete legnagyobb gólját nekem rúgta (a kinti mérkőzés harmadik hazai góljáról van szó – a szerk.). A lövés előtt csinált egy esernyőcselt, szegény Holló Ricsi majdnem kirepült a stadionból, úgy elszállt, és aztán ballal kíméletlenül bebombázta. Csapatszinten viszont, ami először beugrik, az az, hogy valami elképesztően nagy bravúrt hajtottunk végre Varga Zoli vezetésével. Egy olyan csapatot győztünk le, amelyik tele volt sztárokkal. A 3-2-es győzelem óriási fegyvertény volt – mondta Szeiler József.

A győzelem receptje, Szeiler elmondása alapján egészen egyszerű volt:

– Az volt a legfontosabb, hogy nem ijedtünk meg tőlük. Hazai pályán, mögöttünk a közönségünkkel eszünkbe sem jutott, hogy nekünk félnünk kellene a Newcastle-től. Nagyon-nagyon bátran játszottunk, letámadtunk, az első gól is abból született, hogy Horváth Feri utána ment egy hátra adott labdának. Ahogy beleálltunk a meccsbe, az volt a győzelem kulcsa.

Nem lehetett nem feltenni a kérdést: volt-e valaha erősebb támadósor, amivel Szeiler Józsefnek szembe kellett néznie?

– Soha nem volt. Les Ferdinand hihetetlen robbanékonysága, az, hogy felnézek, látom, hogy egy méterrel Hrutka Jani mögött van, majd jön a beadás és őt és engem is megelőzve fejelt a kapunkba. Vagy Alan Shearer, akiről mindent elárul az Üllői úton lőtt kapásgólja. Elképesztően dinamikusak és gyorsak voltak, ami csak tovább növeli a győzelmünk értékét. Meglátásom szerint a mi korosztályunk sem előtte, sem utána nem játszott ilyen jó csapat ellen.

A Newcastle elleni hazai meccs alaposan megdobta a csapat önbizalmát, hogy két nagyon jó mérkőzésen 5-3-as összesítéssel (itthon 3-1, idegenben 2-2) búcsúztatták az ugyancsak jó nevekből álló görög Olympiakoszt, ahol „olyan pokol volt, hogy ha összeszedtem volna a drachmákat, amikkel megdobáltak, befizethettem volna egy kéthetes all inclusive nyaralásra egy görög szigeten” mondja nevetve Szeiler.

A hangos sikerek és a nagy meccsek az UEFA Kupában ugyanakkor nem tudták visszaadni azt, amit az előző idényben nem élhetett át Szeiler, a Bajnokok Ligája-szereplést.

– Nekem az az egy meccs jutott a BL-ben, amikor a Göteborg elleni selejtező visszavágóján Hajdu Attila megsérült, és be kellett állnom. Az, hogy BL-főtáblán védhet egy magyar kapus, az egy óriási dolog, amit semmi nem tud visszaadni. Az utolsó csoportmeccsen az Ajax ellen idegenben, ahol egyébként a 0-4-es végeredmény ellenére szenzációsan játszottunk, és ha kihasználjuk a helyzeteinket, akkor lehetett volna 4-4 is, szóval ott nagyon vártam, hogy ha csak percekre is, de beállhatok. Később megbeszéltem ezt (Novák) Dezső bácsival, aki bocsánatot kért, de ez egész pályafutásom alatt egy olyan hiányérzetet okozott, amit nem pótolhatott az UEFA Kupa-szereplés sem.

A korábbi kiváló kapus zárásként még egy tanulságos történetet megosztott velünk a párharc visszavágójáról.

– Amikor visszatekintek az egész pályafutásomra, és arra gondolok, hogy mi az, amit megbántam, akkor egyetlen dolog van, mégpedig az, hogy Newcastle-ben az első félidő végén kijöttem egy szögletre, letaroltak a hazai játékosok, gólt kaptunk és döntetlen helyett 0-1-gyel kellett szünetre mennünk. Előtte már sorra rúgták az életveszélyes szögleteket és képtelenek voltunk felszabadítani. Úgy gondoltam, hogy akkor majd én megoldom: addig nem jöttem ki a beadásokra, erre viszont kiléptem. Egy lágyan ívelt, fogható labdának tűnt, csak éppen arra nem számítottam, hogy akkora testek érkeznek velem együtt, mint például a belga Philippe Albert, aki tíz centivel magasabb és tizenöt kilóval nehezebb volt, mint én. Ha nem Angliában vagyunk talál lefújja a bíró, mert egyértelműen nem a labdára irányult a mozgásuk. Ennek lett a vége egyrészt az, hogy nem 0-0-val mentünk szünetre, másrészt pedig Ginola korábban említett gólja, ami szintén egy szöglet után született, amikor én mertem fogni egy más helyzetben fogható beadást. Ha megtehetném, hogy a pályafutásomból egyetlen mozdulatot megváltoztassak, akkor az az első félidő végi megmozdulásom lenne.

A BL-meccsek szintjét hozta

Lisztes Krisztián azok közé tartozott, akik egy évvel korábban történelmet írtak a Bajnokok Ligájában, így talán nem volt teljesen légből kapott a kérdés, hogy ez a mérkőzés és az a győzelem, egy szinten helyezkedik-e el a karrierjében a BL-csoportmeccsekkel és a legnagyobb Bundesliga-rangadókkal?

– Igen, egyértelműen igen a válasz. A Bayern elleni meccsek, a nagy rangadók, például a kinti Fradi-Újpest, azaz Bremen-Hamburg, a Nordderby hangulata volt ehhez a meccshez fogható. Nagyon szerencsés vagyok, hogy a Fradi tábor előtt játszhattam. Azt szoktam mondani, hogy nagyon jó iskolát kaptam a Fradiban, legyen szó a győztes mentalitásról vagy arról, hogy hétről hétre el tudjam érni azt szintet, amit a mindig kritikus Fradi-tábor elvárt tőlem – mondta Lisztes.

– Nem nagyon szoktam a mérkőzéseimet rangsorolni. Ha mégis kell, akkor azt mondom, hogy két olyan mérkőzés van, ami különösen befolyásoltam a pályafutásomat. Az egyik, amikor bemutatkozhattam a Fradi első csapatában az Üllői úton 1992, illetve a Grasshoppers elleni találkozó, hiszen a meccs előtt pár nappal még az NB II-ben léptem pályára. És ez a Newcastle elleni meccs is ott van a meghatározó mérkőzések között, ahogy az egy fordulóval korábbi, Olympiakosz elleni találkozók is – mondja Szűcs Mihály.

– Ezt a mérkőzést a mai napig nagyon sok szurkoló említi, és szerintem biztos, hogy helye van a klubtörténelem tíz legjobb mérkőzése között – szögezte le Igor Nicsenko.