A népszerűségnek számtalan titka van. Hogy ezek közül az egyiket Mucha József őrzi, az egészen bizonyos. A Ferencváros labdarúgásának legendás korszakaiban, legendás játékosok között vált mára maga is legendává. Úgy lett az elmúlt fél évszázad fradista labdarúgásának egyik legnépszerűbb játékosa, hogy nagy amplitúdókat még nagyítóval se lehet találni pályafutását vizsgálva. Sehol egy nagy balhé, egy felejthetetlen gól, egy örökre emlékezetessé váló cselsorozat, se látványos manírok a pályán, se visszhangos sztorik a magánéletben. Mégis, ha tíz Fradi-szurkolótól megkérdezik, hogy milyen játékos volt a Mucha Józsi, pontosan tíz fogja azt mondani, hogy jaj, hát őt aztán nagyon szerettük, micsoda remek kis futballista, micsoda remek fradista volt. Szerencsére, ami az utóbbit illeti, itt a jelen idő továbbra is érvényes. Amikor az újabb örökrangadóra készülve beszélgettünk, ez is kiderült, no meg sok minden más mellett az is, hogy a 75. születésnapját éppen ez idei első hazai MTK elleni meccs napján ünneplő Mucha Józsefnek meglehetősen érdekes a kék-fehérekhez fűződő kapcsolata.

– Biztos vagyok benne, hogy sok tízezer Fradi-szurkoló nevében kérdezem, hogy van?
– Köszönöm, igazán remekül! De hát hogy is lennék másként, egy ilyen fantasztikus meccs után, mint amilyen a Torreense legyőzése volt az Európa Ligában! Ami konkrétan az egészségi állapotomat illeti, újra bebizonyosodott, hogy minden rosszban van valami jó. Amikor tavaly hirtelen kórházba kerültem, annyi biztatást, jókívánságot kaptam, hogy szinte feldolgozni is nehéz volt. Ezt az áradó szeretetet megtapasztalni fantasztikus dolog. Túl vagyok a betegségen, és azzal együtt jól érzem magam, hogy sajnos az egyik szemem egészsége ráment erre a dologra. De egyébként minden rendben, azt szoktam mondani, hogy jó erős közepes, így, a hetvenötödik évemben.

– Még egy dologban biztos vagyok, nevezetesen, hogy Mucha József ott van minden idők legkedveltebb Fradi-játékosainak toplistáján. Márpedig ezt a besorolást a zöld-fehéreknél sosem adták ingyen.
– Én csak élveztem a szeretetet, nem nagyon elemezgetem az okát. Az olyan típusú játékosokra, amilyen én voltam, szokták mondani, hogy igazi zongoracipelők. És ezt a titulust vállalom is. Igen, a pályán igazi zongoracipelő voltam, de azért néha leütöttem egy-két dallamosabb akkordot is.

– A zenei példánál maradva, a ferencvárosi karrierje is úgy indult, hogy igazi virtuózok közé került be nagyon fiatalon.
– A futball egy csapatjáték, mindenkinek megvan a maga szerepe, feladata az eredményesség érdekében. Na most olyan nevek között, mint Albert Flóri, Juhász Pista, Szőke Pista, Novák Dezső, Rákosi Gyuszi, Branikovits Laci… – hadd ne soroljam fel az egész csapatot – elfogadtam a kiszolgáló szerepet, amikor fiatalon közéjük kerültem. Nem hogy elfogadtam, hanem a mai napig büszke is vagyok rá, hogy ekkora futballistákat támogattam a játékommal.

– Ezután jött egy újabb Fradi-korszak, a Csikócsapaté, épp hogy huszonéves játékosokkal volt tele a kezdő. Az addigra alapemberré váló Mucha József szerepe mit sem változott.
– Miért is változott volna? Egy Nyilasi, Ebedli fémjelezte csapatban? A nagy tehetségek szempontjából nem történt változás. Ebedli Zoli nagyjából az én korosztályom, két év van közöttünk, Nyíl egy pár évvel fiatalabb, remekül kiegészítettük egymást, korban is közel voltunk egymáshoz működött a dolog.

– Olyannyira, hogy ötven éve nem látott sikerként Kupagyőztesek Európa-kupája-döntőt játszott az a csapat. A közönség imádta a játékosokat, de – hiába, a szurkoló már csak ilyen – ha akadt olykor egy-egy gyöngébb teljesítmény, a kedvencekről is lehúzták a vizes lepedőt. Olyat viszont elvétve sem lehetett hallani az Üllői úton, hogy na, ez a Mucha is de gyönge…
–Pedig biztos voltak kevésbé jól sikerült meccseim. De oka lehet az is, hogy kevésbé kerültem meccseket eldöntő szituációkba, így a sorsdöntő hibák is elkerültek.

Persze nem akarok álszerénynek látszani, az edzéseken, a magánéletben is igyekeztem mindent megtenni azért, hogy a lehető legkiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújtsam. Amúgy sem volt olyan éjszakába eljárkálós, inkább olvasgatni, dolgokban elmélyülni szerettem. Ez alkatiság kérdése. Viszont, ami már a tudatosság számlájára írható, nem emlékszem arra sem, hogy egy-egy könnyebb meccsen lötyögtem volna a pályán, és a közönség ezt díjazza.  

– Játékosként, később edzőként is megtestesítette mindazt, amit úgy szokás nevezni, Fradizmus. Kétlem, hogy Mázán, a kis faluban, ahol született ezt mindenki az anyatejjel szívta magába. Tévednék?
– Igen is, meg nem is. Egy ilyen kis helyen az ötvenes években zöld-fehér szimpátia nélkül is a becsületesség, az egymással való törődés, a tisztesség, a kérlelhetetlenség, a mindenért való megküzdés volt a jellemző. Ha ebbe a listába Máza helyett a Ferencvárost helyettesítem be, már meg is van a Fradizmus. Ugyanez volt a helyzet Dorogon is, ahová gyerekként költöztem. Egy bányászvárosban nemigen lehet linkséget tanulni, pláne olyan egyenes figurák között, mint például, amilyen a bányamérnök nagyapám volt. A szüleim is olyan biztos, erkölcsileg magasra tett mércéjű hátteret biztosítottak, ami elkísér egész életemen át.

– Az említett ötvenes években Dorog és a magyar futball igen szoros kapcsolatban állt, az Aranycsapat kapusa Grosics Gyula itt született, Buzánszky Jenő itteni játékosként került be a világverő válogatottba. Minden dorogi kis srác futballista akart lenni?
– A rövid válaszom: igen. Egy kicsit bővebben: a falusi vagy a kisvárosi gyerek egész nap jön megy, mozog, télen szánkózik, korcsolyázik, nyáron úszik, fut, azaz állandóan sportol. Alkalmas lenne sokféle sportágra. No de az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején vagyunk, a magyar futball ott van a világ élvonalában, naná, hogy mindenki labdarúgó akart lenni. Én is. Egész jól sikerült. Talán annak is köszönhetően, hogy a remek általános iskolai tornatanárom rengeteget foglalkozott velünk, ráadásul sokszor csak egy teniszlabda akadt rendes foci helyett, ez remekül fejlesztette a labdabiztonságot.

– Dorognak nemcsak a magyar futball történetében van emlékezetes szerepe, hanem a Fradiében is. Fogalmazhatnék úgy is, hogy legendás szerepe.
– Tudom, mire gondol, arra a bizonyos 1963-as Dorog-Fradira, ami tényleg bevonult a magyar futballtörténelembe. A személyes élményemet kezdeném a végéről. Még mostanában is, amikor Bánki Dodiékkal járjuk az országot az öregfiúkkal elő-előjön egy szállóigévé vált mondás, ha nem nyer a csapat, valaki mindig bemondja: „Nem baj fiúk, majd Dorogon…” Történt ugyanis, hogy az a 63-as bajnokság fél szezonos volt, a Fradi az utolsó két meccsét Szegeden és Dorogon játszotta. Ha két meccsen egyetlen pontot összeszed, már bajnok. A szegedi meccs nem éppen fényes játékkal, és talán hozzáállással, elment. Ekkor dobta be valaki a csapatból, hogy nem baj fiúk, majd Dorogon. Ahol nagyon nagy szám volt ez a találkozó, ráadásul Pestről is rengeteg fradista utazott le bajnokságot ünnepelni. Vezetett is a Fradi egy-nullra, majd a Dorog egyenlített. De hát nem volt gond, az egy pont is elég volt a bajnoksághoz. Aztán jött a 85. perc, Mátrai rosszul szabadított fel, Rákosiról lepattant a labda, Szuromi pedig szemfülesen bevágta. Kettő-egy, ez lett a végeredmény, elúszott a bajnokság. Az aranyérmet így, története során először, a Győr szerezte meg. A dorogi edző, Buzánszky, megnyerte a bajnokságot az Aranycsapatbeli társának, Hidegkutinak, aki akkor a Győr trénere volt.

– Kint volt ezen a meccsen?
– Nem, egy haverommal hallgattam rádión. Telt ház volt, és nem nagyon törtem magam, hogy bejussak, ugyanis csak félig-meddig érdekelt a meccs, hiszen MTK-drukker voltam.

– Jól értettem, MTK-t mondott?...
– Jól bizony. Kis kamaszként a kék-fehéreknek szurkoltam. Azt is meg mondom, mi miatt. Pontosabban ki miatt. Úgy hívták, Sándor Csikar. Az a szemlélet, amit a legendás szélső képviselt, engem teljesen magával ragadott. Amellett, hogy zseniális tehetség volt, ki ne hallott volna a Csikar-szögből, szinte az alapvonalról szerzett góljairól, szív-lélek játékos volt, nem ismert elvszett labdát, vesztésre álló meccset. Sándor Károly miatt lettem MTK-drukker. Ifiként személyesen keresett meg, hogy menjek az MTK-ba, de akkor én már szóban elköteleztem magam a Ferencvárosnál. Egyébként pont ez a dorogi meccs volt, amikor már kezdtem azért kacsingatni a Fradi felé, még akkor is, ha a meccsre nem mentem ki. Bosszankodtam, hogy nem az FTC nyerte a bajnokságot. Amikor már ifiként én is a nagyok között játszottam Dorogon, akkor még a szintén legendás kapus Ilku Pista személyében, volt olyan csapattársam, aki még játszott azon a bizonyos mérkőzésen.

– Két dorogi szezon után már nemcsak szimpatizált a Fradival, hanem fel is húzta a mezét.
– Akkor már nem volt kérdéses, hogy ízig-vérig ferencvárosivá váltam, egy életre elköteleztem magam a klubbal. Amellett, hogy a már említett fantasztikus játékosok csapattársa lehettem, olyan remek emberekkel is összehozott a sors, mint Vépi Péter, akivel, mint a csapat két fiatalja, máig tartó jó barátságba kerültünk. Megjegyzem, vele együtt húztunk kék-fehér „mezt” is.

– Hát mégis, MTK?
– Nem egészen. A flotillánál együtt töltöttük a katonaidőnket, ott pedig, ugye, kék-fehér volt ez egyenruha. Még laktam is nála abban az időkben, ha eltávot kaptunk, akkor felpattantunk a kis Panni robogójára, pöfögtünk is az ő lakására, ahol a család mindig megvendégelt minket, mielőtt visszamotoroztunk a laktanyába takarodóra.

– Maradjunk inkább a zöld-fehér színeknél. Tizennyolc évesen került az Üllői útra, elkezdődött egy ma már több mint fél évszázada tartó fradista létforma.
– Ami a nagy élmények mellett nem szűkölködött a nagy eredményekben sem. A csapat egyik legjobb korszakában játszhattam zöld-fehérben. Két bajnokság, négy Magyar Népköztársasági Kupa-győzelem, akkor így hívták. Aztán a két nagy nemzetközi siker, tagja voltam az 1972-ben UEFA-kupa-harmadik és az 1975-ben KEK-döntős csapatunknak.

A KEK-döntő 50. évfordulóján újra együtt a nagy csapat

Bekerültem a válogatottba is, hatszor húzhattam magamra a nemzeti mezt. Olyan edző kezei alatt futballozhattam, mint Dalnoki Jenő. Aki nem volt könnyű ember, ezt mindenki tudja, én sem állítom, hogy kizárólag konfliktusmentes hétköznapokat éltem meg vele, de hogy zseni volt, az biztos. Ösztönösen dolgozott már akkor olyan módszerekkel, amelyek csak évtizedekkel később terjedtek el a szakmában. A Fradi iránti imádatát meg, azt hiszem, nem kell különösebben ecsetelnem. A pályafutásom végén pedig még összejött egy kis légióskodás is a belga Waregemben.

– A statisztikák szerint hatvannégy gólt is szerzett a Ferencvárosban, ami lehet, hogy sokakat meglep, hiszen azok az évek nem feltétlenül a Mucha-gólokról voltak híresek. Van kedvence a hatvannégyből?
– Nincs köztük olyan, amiről az ember az unokáinak is mesélni szokott. Tettem a dolgom, és ha a helyzet úgy hozta, akkor igyekeztem beszállni a góltermelésbe. A lelki szemeim előtt sokkal jobban megjelennek az olyan esetek például, mint amikor egy meccsen Hajdú Jóskának gyakorlatilag kitáraztam a mellkasára, annyiszor lőttem bele a labdát. Akkor ő még az MTK-ban védett, szóval bár még nem kérdezte, de megelőzném a válasszal, ez volt a legemlékezetesebb örökrangadóm is. Lám, már megint az MTK jön szóba… Aztán Jóskával csapattársak lettünk az Üllőin, a fiával pedig pályaedzőként foglalkozhattam is, többek között a csapat Bajnokok Ligája-menetelésekor,amikor Hajdu Attila lett az első magyar kapus, aki játszott Bajnokok Ligája-főtáblás mérkőzésen.

– Ugyanabban az évben vezetőedzőként is leülhetett a kispadra. Mindössze tizenhárom meccs erejéig. Ez volt az egyetlen olyan eset, amikor a közönség mégis csak balhét szimatolt a személye körül.
– Úgy éreztem joggal számíthatok rá, hogy Nyilasi Tibi és Novák Dezső után én is több lehetőéget kapok ezen a poszton. Valakik a vezetőségben nem így döntöttek, Varga Zoltának szavaztak bizalmat. Ha Dalnoki Jenőre azt mondtam, nehéz embert volt, akkor Zolira ez hatványozottan igaz volt. Nem én voltam az egyetlen, aki nem találta vele a közös hangot. Végül átmenetileg el is köszöntem az egyesülettől, Tiszaújvárosba kerültem a régi baráttal, Vépi Péterrel. Mígnem, a kilencvenes évek minden területen furcsa forgatagára jellemzően újra hívtak a Fradihoz, ahonnan éppen a csapat első külföldi edzője, Marijan Vlak távozott. Vezetőedzőként ültem újra a padon, megint Vépi Péter lehetett a segítőm. Ebből sem lett hosszú időszak, újra kisebb vidéki klubok jöttek.

– Az elmúlt években pedig egy bajnokokkal, gólkirályokkal, BL-játékosokkal teletűzdelt csapatot is dirigál.
– Az Öregfiúk együttese egy csoda. Imádjuk mindannyian, fantasztikus a régi játszótársakkal, barátokkal vagy éppen tanítványokkal együtt tényleg öregbíteni a klub hírnevét. Természetesen mindenki nagyon komolyan veszi a meccseket hétről-hétre, de ha lehet, még ennél is komolyabban vesszük azt a missziót, amit a klub hírének terjesztése jelent. A turnécsapattal járjuk az országot, a határon kívüli területeket, népszerűsítjük a Fradit teljes erőbedobással Dzurják Csöpivel, Szokolai Lacival elosztjuk egymás között, ki mikor ér rá.

– Most viszont a nagycsapat tétmeccse következik, Örökrangadó, Fradi-MTK az Üllői úton. Kint lesz a találkozón?
– Természetesen! Ott leszek az Örökrangadón, és ugye nem kell külön hangsúlyoznom, hogy az igazi születésnapi ajándék egy Fradi-győzelem lenne!

Nagy Imre