Amint arról beszámoltunk, magyar bajnoki címvédő női labdarúgócsapatunk augusztus 18-án és 21-én a görögországi Thesszaloniki tőszomszédságában található Katerini városi stadionjában lépett pályára az UEFA Női Bajnokok Ligája selejtezőjének első fordulójában. A négycsapatos, minitorna rendszerű első selejtezőkör múlt csütörtöki meccsén a Ferencváros hatalmas küzdelemben ugyan, de 3-1-re alulmaradt a skót bajnok Rangers ellen, így hiába a mind a csapat önbecsülésének jót tevő, mind az UEFA-koefficiensek szempontjából jelentős 7-0-s győzelem a walesi Swansea ellen a vasárnapi helyosztón, a mieink nem jutottak tovább a selejtező playoffkörébe.

Az egyhetes görögországi BL-túra utolsó napján, még a thesszaloniki hotelben arra kértük Vágó Fanny játékos-edzőt, kicsit mélyebben, átfogóbban értékelje az érthetően csalódást keltő selejtezőt. Interjúnkból kiderül, hogy vannak jelenleg lelkileg a játékosok, miben látja a szakember a kudarc okait, mit kellett volna a mieinknek máshogy csinálniuk, hogyan lehetne olyan fejlődést elérni, ami még közelebb vinné a Ferencvárost és a magyar női labdarúgás egészét az európai elithez, és legfőbbképpen milyen változásokra lenne szükség a női futballt körülvevő közegben.

- A legfontosabb kérdés a jelenlegi helyzetben: hogy vagy, hogy vagytok?
- Őszinte leszek, nagyon rosszul. Az természetes volt, hogy a Rangers-meccs után rosszul néztünk ki, de még most, 4-5 nappal később is, ha belenézek egy-egy játékos szemébe, óriási fájdalmat látok. Úgy gondolom, most mutatkozik meg, hogy ki milyen sportember. Ahogy Fenyvesi Evelin csapatkapitány is fogalmazott, ilyen a sportolói lét. Pláne nálunk, ahol egyetlen rossz meccsen elmehet egy egész év munkája. Ennek ellenére tovább kell lépned, be kell magadnak bizonyítanod, hogy nem véletlenül mi voltunk itt, nem véletlenül nem vernek meg négy éve zsinórban a bajnoki döntőben. Ezt a harcot magunkkal kell megvívni, nem az igazi szurkolóinkkal. Azért mondom, hogy igazi szurkolók, mert sokak részéről sajnos érzékelhető egy nagyon negatív közeg, ami a magyar női futballt, a szereplésünket körülveszi, és ez nagyon rossz dolog. Pont ebből próbáltuk a játékosokat kiszakítani, azon dolgoztunk, hogy igenis magunkkal foglalkozzunk, a dolgunkra koncentráljunk, és igenis bízzunk magunkban, és higgyünk abban az elvégzett munkában, amit beletettünk ebbe az egészbe, nagyon sok edzéssel, videózással, csapatépítő programmal. Tudom, sokan csak annyit látnak a mostani szereplésünkből, hogy elbíztuk magunkat, és nagyképűek vagyunk, pedig éppen az ellenkezője igaz: pont a még nagyobb hit hiányzott talán a legjobban belőlünk. Nem bíztunk eléggé abban, hogy elvégeztük a dolgunkat, hogy tudjuk, mit akarunk, hogy felkészültünk az ellenfélből. Amennyire csak lehetett, készen álltunk, és mégsem sikerült. Természetesen nem kifogásokat akarok felsorolni, nyilvánvalóan elsősorban magunkban keressük a hibát, volt hiba mindenhol, hibázott játékos, stáb egyaránt. Nem várunk sajnálatot sem senkitől, csak egy pici megértést, és annak elfogadását, hogy igenis mindent megtettünk. Van, akinek ötéves kora óta az az álma, hogy egyszer a Bajnokok Ligája főtábláján szerepelhessen, és sokadszor kellett csalódnia… Úgy érzem, nem csak nekünk, de mindenkinek magába kellene picit néznie, és elgondolkodnia, mi az az akár legapróbb dolog, amit hozzátehet ahhoz, hogy a következő alkalommal ne ez legyen a vége. Jó lenne, ha az egész női futballközeg előrefelé próbálna gondolkodni, úgy, ahogy mi játékosok is próbálunk. Jó lenne, ha egy olyan támogató légkör lenne, ami kudarc idején is mögöttünk áll. A férfiak mérkőzésén volt, aki a lelátón számon kérte azt a szurkolótársát, aki hazaindult, amikor a csapat kiesésre állt a BL-selejtezőben. Annyira jó lenne ezt a támogató közeget a női vonalon is megélni, hiszen akárhogy is, ezek a játékosok nem véletlenül érdemelték ki, hogy többen akár sokadszor ott lehessenek egy Bajnokok Ligája-selejtezőben. Ráadásul ilyenkor klubszínektől függetlenül Magyarországot, a magyar nemzetet is képviseljük, az volt mindannyiunk célja, hogy dicsőséget szerezzünk a Ferencvárosnak és a hazánknak. Lehet, hogy most sokan meg fognak kövezni ezek miatt a gondolatok miatt, de mi igenis minden egyes mérkőzés után magunkba nézünk, a Szeged elleni bajnokin vétett hibákat ugyanúgy részletesen kielemezzük, mint a Rangers elleni hibákat. Jó lenne, ha mindenki, aki közel állónak érzi magát a szakághoz, szintén elgondolkodna azon, mit lehetne tenni az előrelépés érdekében.

- Pontosan miben nyilvánul meg ez az említett negatív közeg, amit a női futballban érzékelsz?
- Az internet korában élünk, természetesen mindannyian azonnal látjuk, és fel tudjuk mérni az emberek reakciójából, hogyan élik meg ezt az egészet, a szereplésünket. De még egyszer mondom, aki azt állítja, hogy nagyképűségből vagy felkészületlenségből nem tudtunk sikeresek lenni a Rangers ellen, vagy hatalmasat téved, vagy hazudik. Akik testközelből látták a csapat működését, azok ezt pontosan érzik. Hat hete kizárólag erre az egy mérkőzésre készültünk, hat hete csak a Rangers mérkőzéseit videóztuk, igyekeztünk a saját játékunkat is ennek a meccsnek a tükrében tökéletesíteni az edzőmérkőzéseken is. Az összes edzésgyakorlat arra épült, mi vezethet sikerre a Rangers ellen. Nem ebben volt hiány, a felkészülésünk rendben volt. Az döntött, hogy fejben, lélekben nem tudtuk áttörni a falat, nem tudtuk ráerőltetni ezt a begyakorolt játékot az ellenfélre. Egy ilyen meccsen, közel egyenlő erők párharcában pedig előfordulhat, hogy egy bedobás vagy pontrúgás utáni szituáció dönt. Egyetlen másodpercnyi kihagyáson elmehet az egész. Sokszor előfordul, hogy ezekből mi jövünk ki jobban, most a fordulópontoknál a Rangers kerekedett felül. Az is nagyon nehéz, hogy a meccs elején születik egy ilyen döntés, mint a tizenegyes, ami teljesen lenullázta az addig felépítetteket. De nem akarja senki erre fogni az eredményt, mert lehetett látni a játékon, hogy abból is felálltunk. A szünetben is átbeszéltük a hibákat, megbeszéltük, min kellene változtatni, ehhez képest megint jött egy apró, de végzetes figyelmetlenség. De még ebből is fel tudtunk állni, visszajöttünk a meccsbe, aztán végül egy újabb apró hiba döntött. Ha valaki erre az egészre ránéz, persze, mondhat akár annyit is, hát ez 3-1 oda, megint nem sikerült. De jobb, ha mindenki tudja, hogy amit mi ilyenkor belül megélünk, az a poklok pokla. Próbáltuk egymást a meccsen belül is húzni, de sajnos ki kell mondani, nem volt annyi vezér, nem volt annyi jó teljesítmény, hogy átbillenjen a mérleg nyelve a mi javunkra. Visszatérve a kérdésre, arra gondolok, hogy a legtöbben könnyen kritizálnak látszat alapján, úgy, hogy a történet hátterének akár egy apró darabjával sincsenek tisztában. Márpedig egyrészt emberből vagyunk, óhatatlanul kíváncsiak vagyunk a véleményekre, másrészt annyira kicsi ez a közeg, hogy ez a sok alaptalan vádaskodás azonnal nálunk landol, még ha nem is akarjuk. Ott kell tartanunk, hogy ki kell lépnünk csoportokból, le kell tiltanunk odalakat a közösségi médiában, hogy ne ez a negatív kisugárzás ömöljön ránk minden nap. Persze, sportolók vagyunk, elfogadjuk a kritikát a játékunkkal kapcsolatban, van is mit kritizálni. De amikor azt bírálják, hogy megtettünk-e mindent, vagy felkészültünk-e, akkor ezt igenis vissza kell utasítanunk.

- Azt mondtad, a Rangers ellen nem volt elég kiemelkedő egyéni teljesítmény a csapatban, hogy a mi javunkra döntse el a mérkőzést szoros helyzetben. Ez miért fordulhatott elő, amikor egyéni képességek alapján egyértelműen megvan az a minőségű játékoskeret, amelyik alkalmas lehetne erre? Mi hiányzik – nyilván a szerencsén kívül, mert azért láttuk az elmúlt években, hogy néha előre kitalálni sem lehetett volna pechesebb forgatókönyveket annál, mint amilyenek jutottak nektek a BL-selejtezőkön. Miben kellene fejlődni, mi az, amit akár a klub, akár az egész magyar női labdarúgás beletehetne még ahhoz, hogy bármelyik magyar csapat, ha eljut idáig, még nagyobb eséllyel vehesse fel a versenyt a nemzetközi porondon is?
- Sokáig futballoztam Ausztriában, ott láttam, hogy a női labdarúgáson belül is milyen támogató a közeg hangulata, hogyan szurkol a teljes női futballtársadalom egy-egy BL-csapatnak, még akár egy-egy váratlan vereség után is. A magyar közvéleményben azt hiszem, lenne miben előrelépni ezen a téren. Ott van például Hosszú Katinka esete. Éveken át világklasszisként teljesít, háromszoros olimpiai, kilencszeres világbajnok, és még sorolhatnám, és aztán amikor annyi extrán sikeres év után 33 évesen nem nyer meg mindent egy Európa-bajnokságon, hideget-meleget kap az emberektől. Rettentő összetett kérdés, hogy mitől léphetne előrébb a magyar női labdarúgás, de azt hiszem, a közvélemény és a női futballtársadalom mentalitása, még egyszer hangsúlyozom, egy alapvető elem. Igenis össze kell fogni, akár klubszinten is, amíg ez nem történik meg, a válogatottól is kár jobb szereplést várni. Mi is akkor tudunk még előrébb lépni, ha az ellenfeleink is előrébb lépnek. Arra gondolok, hogy előfordul, hogy egy-egy védekezésbeli hibánk akár egy teljes szezonon át elő sem kerül, mert olyan mérkőzéseket játszunk hétről-hétre, amelyeken felállt védelmet kell megpróbálnunk nagy mezőnyfölényből áttörni, nem vagyunk rákényszerítve a pontos és jó védekezésre. De ahogy mondtam az előbb is, biztos vagyok benne, hogy mindenki, aki kapcsolódik ehhez a közeghez, tud olyat találni a saját szerepében, amiben előre tudna lépni. Ki kellene alakulnia egy olyan gondolkodásnak, ami nem a saját érdeket, hanem az egész női futball érdekét helyezi előtérbe. Amíg ebben nem lépünk előre, nehezen várhatunk el áttörést. Sokan kritizálnak minket amiatt is, hogy mindig mennyi külföldi játékost igazolunk. Muszáj, mert ők nem ebben a közegben nevelkedtek, teljesen más a mentalitásuk, adott esetben nem is játéktudásban, hanem fejben húzzák jó irányba a csapatot. Teljesen máshogy gondolkodnak, nem telepszik rájuk ez az egész, amiről itt hosszan beszéltem. Nagyon jó lenne azt megélni, hogy ha a magyar bajnok ott van a BL-ben, legyen az a Fradi vagy bármelyik klub, az egész magyar női labdarúgás, hovatovább az egész ország összefog, és szurkol a csapatnak. Ez lenne mindenki érdeke, gondoljunk csak bele, a fejlődés magával hozna akár két BL-induló helyet, és máris két csapat mérettethetné meg magát nemzetközi porondon. Beszéljünk egyszer végre egy kudarc után nem arról, hogy nem sikerült, hanem arról, hogy mit kell másképp csinálni, hogy sikerüljön!

- Ha már felmerült, mit gondolsz, mit kellene másképp csinálni? Felmerülhet akár a média szerepe is? Lehet látni, milyen felhajtás volt alig egy hónapja a női Európa-bajnokság körül, és hány néző volt kíváncsi a helyszínen a mérkőzésekre, míg nálunk akár egy sportszerető és azt követő ember sem tudja, ha a magyar bajnok BL-selejtezőt játszik. Van, ahol címlapon van a női futball, a férfi mellett, míg az elmúlt napok azt mutatják, annak is örülni kell, ha a sportnapilap egyáltalán megemlíti az eseményt…
- Ez a fajta támogatás is nagyon hiányzik. Itthon az emberek még mindig nem tudják kettéválasztani, hogy a férfi és a női labdarúgás két teljesen különböző dolog. Kézilabdában, kosárlabdában, vízilabdában nem várják el ugyanazt a játékot, ugyanazt a fizikumot egy női játékostól, mint férfi társától, a labdarúgásban viszont valamiért még mindig összehasonlítják dinamikában, fizikumban a két szakágat. Pedig teljesen természetes, biológiai képtelenség, hogy a női játékosok átlagosan ugyanarra a teljesítményre legyenek képesek fizikálisan, mint a férfiak. Hatalmas szükség lenne arra, hogy legyen mögöttünk médiatámogatás, hogy tudjanak az emberek arról, hogy él és virul a női labdarúgás, és hogy mi lehetne belőle egy kis összefogással. Nyilván nekünk sem mindegy, hogy hányan szurkolnak nekünk a lelátón. Nem kell messzire menni, még az is lehet, hogy mondjuk egy szurkolótáborral a hátunk mögött mi jöttünk volna ki jól a döntő helyzetekből akár a Rangers ellen is. Lehet, hogy sokkal nagyobb hittel és bátorsággal tudtunk volna játszani. Természetesen megértem azokat is, akik azt mondják, először érjünk el egy valamirevaló nemzetközi eredményt, és utána legyenek elvárásaink, de akik ezt mondják, szerintem fordítva látják az ok és az okozat összefüggését. Hogy érjünk el kiugró eredményt, ha nincs meg az ehhez szükséges támogatás mögöttünk, ha nincs szurkolótábor mögöttünk? Fel kellene vállalnia akár a média szereplőinek, akár befektetőknek, hogy igenis ölök egy kis pénzt, energiát a női labdarúgásba, felkarolom őket, és meglátjuk, mit tudunk kihozni belőle. Persze, az igazság félúton van. Nem várható el, hogy sok támogatást kapjunk jelentős eredmények nélkül, de az sem, hogy csak úgy, maguktól jöjjenek az eredmények. Természetesen a klubunkban adottak a körülmények, a Ferencváros rengeteget fektetett bele abba, hogy fejlődjön a női szakág, amiért hálásak vagyunk. Olyan pályán edzhetünk, ami csak a miénk, a média is végigköveti a szereplésünket, sokat köszönhetünk a Fradinak. De a teljes magyar közegre ez már egyáltalán nem feltétlenül igaz. Maradjunk ismét csak a Rangers példájánál: mondjuk nem is egy klub, hanem a magyar női válogatott ott van tíz napig egy edzőtáborban, és a magyar média egy mondatot sem ír erről, míg a Rangers több ezer néző előtt játszik bajnokit, pedig ugyanolyan meccseik vannak, kiemelkednek a mezőnyből, adott esetben 7-8 góllal nyernek. Mégis ott van mögöttük a felhajtás, a közönség, ez pedig nem csak úgy, magától, befektetett munka nélkül épült fel. Ezen is el lehet gondolkodni.

- Ahogy te is mondtad, az elmúlt napokban is minden játékos rágódott a történteken, de sikerült ezt az egész BL-túrát valamennyire kibeszélnetek, megpróbálni feloldanotok? Hogyan tovább, hogyan tudtok nekimenni a hazaút után a hétvégi bajnokinak, és annak, hogy ismét jön egy szezon, kizárólag hazai mérkőzésekkel?
- Nem kérdés, hogy gyászolunk. Olyan, mintha elvesztettük volna egy közös szerettünket. Nagyon-nagyon szerettük volna elérni azt a bizonyos eredményt, ami akár előrelendíthetné ezt az egész közeget. Nagyon nehéz ezt feldolgozni, kár titkolni. De pont ezért beszélek most erről ilyen hosszan, fájdalmasan és őszintén, mert úgy érzem, eljött az a pont, ahol valamit tenni kell azért, hogy elmozdulás legyen a jó irányba. Próbáljuk a stábbal kihúzni a játékosokat ebből az állapotból. Én is próbálom visszaépíteni magam, hiszen én magam két szerepkörben, játékosként és edzőként is kudarcot vallottam. Próbálom aprólékosan kielemezni az egészet, és megoldásokat találni. Nehéz olyat mondanom a játékosoknak a jelenlegi helyzetben, amiben tudnak hinni, de nincs más lehetőség. Sportolók vagyunk, nem ragadhatunk ebbe bele, ha továbbra is eredményeket akarunk elérni. Megpróbálunk együtt gondolkodva kikeveredni ebből az állapotból. Együtt érjük el a sikereket, és együtt dolgozzuk fel a kudarcokat is. Most azon dolgozunk, hogy megtaláljuk a módját, mentálisan hogyan fejlődhetnénk. Beszélgetünk, őszintén elmondjuk a véleményünket, kimondjuk, amit a lelkünk mélyén érzünk. Jól esik ez az őszinteség, most azon dolgozunk, hogy ebből próbáljuk összerakni, mi az az út, ami továbblendíthet és előrevihet. Az biztos, hogy mentális téren kell a legnagyobbat fejlődnünk. Sem fizikálisan, sem taktikailag nem vallottunk kudarcot, koncentrációs hibák, és a mentális erő hiánya döntött, fejben kevesek voltunk. De muszáj kitalálnunk a megoldást, ezen vagyunk, ezen dolgozunk. Én is ezért teszem ezt most, őszintén kimondom, ami bennem van, hátha legalább néhányakhoz eljut, mennyit is dolgoznak ezek a lányok, mit tesznek bele nap mint nap abba, hogy dicsőséget szerezzenek a klubjuknak, a hazájuknak. Remélem, mindenki megérti, nem szégyen, hogy fejlődni kell. Nekünk is, csapatszinten, de az egész közegnek. Csak ez lehet az útja annak, hogy egyszer végre sikerüljön.

Boldizsár Márton