Janurik Kinga, az FTC-Rail Cargo Hungaria női kézilabdacsapatának magyar válogatott kapusa hatalmas elismerésben részesült március 15-én. A nemzeti ünnepen ugyanis a Magyar Bronz Érdemkereszt kitüntetést vehette át. Először meglepődött, majd meghatódott, és mint elmondta, úgy izgult, mint még egyetlen mérkőzése előtt sem. Beszélgettünk Érdről, a jó kapusra nehezedő nyomásról és még a kutyák is szóba kerültek.

– Gondoltad volna, hogy valaha állami kitüntetést fogsz átvenni egy március 15-i ünnepségen?

– Álmaimban sem. Amikor telefonáltak az érdi önkormányzattól, hogy felterjesztettek erre a díjra, az volt az első gondolatom, hogy valaki szórakozik velem, ez biztos csak egy áprilisi tréfa. Óriási megtiszteltetés volt már az is, hogy egyáltalán jelöltek, amikor pedig kiderült, hogy meg is kapom a kitüntetést, azt hittem, hogy az egészet csak álmodom. Anyukámat hívtam föl először, sírva újságoltam el neki a hírt.

– Milyen érzés volt ott állni az ünnepségen és átvenni a díjat?

– Fantasztikus volt. Tudni kell rólam, hogy soha sehova nem érkezem hamarabb, de most ez is megtörtént. Tíz óra tizenötre kellett érkezni, én már kilenc ötvenkor ott voltam. Úgy izgultam, mint még soha, egyetlen meccsem előtt sem, még olimpián sem. Ez volt szerintem életem legmeghatározóbb élménye. Elmondták előre a sorrendet, és amikor rám került a sor, elállt a lélegzetem, és csak arra tudtam gondolni, hogy sétálj, jobb láb, bal láb, levegő. Nagyon izgultam, de nagyon jó dolog volt, tényleg életem egyik legjobb élménye volt.

– Mi állt az indoklásban, amivel felterjesztett a város?

– A sportolói múltam, amit Érden a kézilabdacsapattal elértem, az olimpiai szereplés, az Eb-bronzérem. Illetve az az életút, az a modell, amit a fiatalok elé állítok.

– Bár Budapesten születtél, igazi érdi lokálpatriótának tűnsz. Tíz évet kézilabdáztál a város csapatában, és a mai napig ott élsz.

– Sokszor mondom el, hogy én nem vagyok egy vándormadár. Ha egy csapat mellett leteszem a voksomat, én ott klubhűséget fogadok. Tíz évet voltam Érden, ahonnan azért jöttem el, mert sajnos nem alakultak jól a dolgok. Nem titok, hogy nagyon megszerettem a várost, emberléptékű, nem annyira nyüzsgő, mint Budapest, viszont nagyon közel van a fővároshoz. De most már a Fradiban is hatodik éve vagyok, és nagyon szeretek itt lenni.

– Úgy jöttél a Fradihoz, hogy már válogatott játékos voltál, meghatározó kapus az NB I-ben, első számú kapus Érden. Itt viszont nagyon komoly konkurencia várt az első perctől. Szereted az ilyen kihívásokat?

– Nagyon-nagyon szeretem. Vallom, hogy az életben minden területen csak úgy tudunk előre lépni, ha egy motiváló példa van előttünk. Ha tudjuk, hogy megnyugodhatunk, mert úgyis játszani fogunk, úgyis mi vagyunk az első számú választás, az nem visz előre. Engem a kihívások motiválnak a pályán és az életben is.

– Hasonlóan hat rád az is, amikor súly van a válladon. Gondolok például arra, hogy volt időszak, amikor egyedüli kapus voltál a Fradiban a sérülések miatt, és karriered egyik legjobb időszakát produkáltad.

– Kétféle ember van: az egyik szereti, ha terhet raknak rá, a másik nem. Én akkor vagyok a legjobb, amikor a legnagyobb rajtam a teher. Szerencsésnek mondhatom magam ebből a szempontból.

– A Fradival több trófeát is nyertél, bajnoki címek, Magyar Kupa-győzelmek sorakoznak a listán. Mindezek mellett pedig még ott van egy Bajnokok Ligája-döntős szereplés is. Ez utóbbi milyen emlék?

– Ez a hat év, amit itt töltöttem – és még nem tudjuk, mit hoz az idei szezon – pályafutásom legsikeresebb időszaka volt a bajnoki címekkel és Magyar Kupa-győzelmekkel.

Ezek mind fantasztikus sikerek, de az, hogy a BL Final Fourban, sőt a döntőben szerepelhettem a csapattal, az egy olyan érzés, amit nagyon nehéz szavakba önteni. Az az érmem olyan helyen van, hogy bárhova megyek a lakásban mindig szem előtt van. Talán pályafutásom legértékesebb érme.

– Túltesz a 2024-es Európa-bajnoki bronzérmen is?

– Ezt a kérdést sokszor megkapom (nevet). Tényleg nem tudnék választani a két érem közül. Az Eb-bronz is fantasztikus siker volt. Hazai pályán, hazai közönség előtt, rengeteg év után jutottunk el odáig, hogy éremért játszhattunk egy Eb-n. Mindkét érem, a BL-ezüst és az Eb-bronz is a szívem csücske, nem tudok köztük különbséget tenni.

– Annak ellenére játszhattatok hazai pályán, hogy azt az Eb-bronzmeccset Bécsben rendezték.

– Mi úgy tekintettünk arra a meccsre, mintha tényleg hazai pályán lettünk volna, hiszen úgy érezhettük, hogy mindenki nekünk szurkolt. De maga a magyarországi rendezés, az a hangulat, ami Debrecenben fogadott bennünket minden egyes mérkőzés előtt, az felejthetetlen.

– A válogatott pályafutásod annyiban felemás, hogy több nagy tornán, a 2017-es világbajnokságon és a 2021-es olimpián is megsérültél. Az Eb-bronzzal végső soron egálban van a jó és a rossz?

– Igen, az az érem, mindent kiegyenlít. Viszont a két olimpia, még ha a tokiói a világjárvány miatt nézők nélkül is zajlott, egészen különleges élmény volt. Főleg a második, ahol már közönség előtt játszhattunk. De ha csak egy olimpia lett volna, méghozzá a COVID idején, akkor is azt mondanám, hogy életem legnagyobb sportélménye. Így viszont, hogy kétszer is ott lehettem, nagyon szerencsésnek mondhatom magam.

– Van benned hiányérzet az olimpiai szereplések miatt? Különösen a párizsi játékokra gondolok, ahol nagyon közel volt hozzá a csapat, hogy éremért játszhasson.

– Igen, az valóban egy nagyon fájó pont, mert tényleg nagyon közel voltunk az elődöntőbe jutáshoz a svédek elleni meccsen (hosszabbításban maradtunk alul – szerk.).

Viszont utána néhány hónappal jött az Eb-bronz, ami így valamelyest gyógyírt jelentett. Kicsit úgy éreztük, hogy valamit visszakaptunk, ráadásul a svédeket is legyőztük a csoportmeccsek során. Érdekes egyébként, hogy az olimpia óta egyetlen zártkapus felkészülési meccs kivételével mindig legyőztük őket.

– Egy harmadik olimpia szerepel még a terveidben?

– Igen, az fantasztikus lenne. Három olimpia… el sem tudom mondani milyen érzés már rá gondolni is. Meglátjuk, mit hoz a sors, de rajtam nem múlik!

– A Ferencvárossal is komoly kihívások várnak még rád, rátok. A bajnokságban és a Magyar Kupában például a szokásos versenyfutás a Győrrel. Március 18-án megint megmutattátok, hogy egy súlycsoportban vagytok az ETO-val, a Magyar Kupában viszont éppen rajtuk keresztül vezethet az út a döntőbe.

– Igen, most valóban összekerültünk az elődöntőben, de jól tudjuk: ha Magyar Kupát akarunk nyerni, akkor egyszer úgyis le kell győzni a Győrt. Vagy az elődöntőben, vagy a döntőben. Most az elődöntőben kell. A BL-szereplő Debrecennel és az Európa Ligában játszó Mosonmagyaróvárral együtt most nagyon erős az MK négyes döntőjének a mezőnye. A bajnokin valóban megmutattuk, hogy felvesszük a versenyt az ETO-val, de egy kupahétvégén bármi megtörténhet, az dönt, ki milyen napot fog ki. Viszont, ha zsinórban négyszer sikerült megnyernünk a kupát, akkor miért ne sikerülhetne ötödször is?!

– Ha lehet fokozni, akkor a BL-ben még nagyobb kihívás vár a Ferencvárosra.

– A Dortmund elleni párharc sem lesz könnyű (az első mérkőzést március 22-én rendezik Dortmundban, a visszavágót pedig március 28-án Érden – a szerk.), de nekünk az a célunk, hogy ismét bejussunk a Final Fourba. Igaz, hogy ahhoz továbbjutás esetén a Metzet kellene legyőznünk, akikről jó és rossz emlékeink is vannak.

– Kapusként még egyáltalán nem számítasz idősnek, szóval lehet, hogy ezzel a kérdéssel kissé előre szaladok, de azért felteszem: látod már, hogy meddig tervezheted a pályafutásodat?

– Ez egy jó kérdés! Csakis attól függ, hogy a testem mennyit enged. Még mindig nagyon élvezem a kézilabdázást, imádok edzésre járni. Amíg nem csak egy pénzkereseti lehetőségnek látom a kézilabdát, hanem ugyanazzal az örömmel tudok rá tekinteni, ahogy annak idején gyerekként elkezdtem, és a testem is engedi, addig játszani fogok. Két-három jó év szerintem még van bennem. Magam is kíváncsian várom, hogy mit hoz a jövő, hiszen nyáron országot váltok, először fogok egy másik országban kézilabdázni, ami egészen biztosan egy fordulópont lesz az életemben. Meglátjuk, mit hoz majd.

– Nem mész ugyan messzire, hiszen a szomszédban, Romániában folytatod a pályafutásodat, de azért izgulsz kicsit a külföldi kaland miatt?

– Egy kicsit persze, hogy izgulok, de azért várom is. A változásban mindig van valami jó is, új dolgokat hoz, szóval várom a brassói folytatást. Fontos, hogy lesznek magyar csapattársaim, és továbbra is komoly célokért lehet majd küzdeni, amelyek között a BL-szereplés is ott lehet. A családomtól sem leszek messze, ami szintén egy fontos szempont volt a számomra.

– Aki követ a közösségi oldaladon, az tudja, hogy nagy kutyás vagy. Mi a helyzet most körülötted a négylábúakkal?

– Két kiskutyám volt, egyiküket picivel több mint egy éve veszítettük el. Még mindig nehéz rá visszagondolni, fantasztikus kutyus volt, nem tudom elmondani, hogy mennyire. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy több mint tíz évig az életem része volt. Neki van egy „tesója”, egy spaniel, tizenhárom éves, nagyon bújós öreglány, akire most még jobban odafigyelünk. A gyerekek és a család mellett az életben a legjobb dolog a kutya, hiszen rengeteg szeretet tud adni.