Nem csoda, hogy Emily Vogel felszabadultan ismerkedhetett meg testközelből a magyar karácsonyi szokásokkal – klasszis átlövőnk kimagasló félévet tudhat a háta mögött, a Fradiban az őszi évad egyik legjobbja volt, a világbajnokságon pedig ezüstéremig vezette hazája válogatottját, a társrendező Németországot, miközben az All Star-csapatba is bekerült. A norvégok elleni döntő után egy héttel, december 22-én utazott vissza férjéhez, Vogel Simonhoz, aztán jöhetett a töltött káposzta, a halászlé és az első magyar karácsony. A világbajnokságot huszonkilenc góllal, ezüstéremmel és All Star-tagsággal záró Emily Vogellel beszélgettünk.

A világbajnoki ezüst mintha hasonlítana a Bajnokok Ligája-ezüstéremre: mindkettő aranyosan csillog.
Pontosan, hasonló, csak ennek még jobban örültünk. Még karácsony előtt a konditeremben futottam, és van ott egy kép, a BL-döntő után készült, a dobogón állunk. Azt láttam rajta, hogy félig boldogok voltunk, félig meg szomorúak, most viszont talán tíz másodpercig tartott a bánat, utána azonnal boldogok és büszkék voltunk. Épp Simi (Vogel Simon, Emily férje – a szerk.) mondta, hogy milyen jó volt látni, hogy három csapat ünnepli az érmét, amit nyert.

Milyen volt összességében ez a néhány hét?
Úgy éreztem magam, nem is tudom, mint egy filmben: nagyon gyors volt, végtelennek tűnt, és közben pontosan úgy zajlott, ahogyan reméltük az elmúlt években. A szövetség hatalmas kampányt tett a torna köré így, hogy hazai pályán játszhattunk félig, óriási reflektorfényt kaptunk, gyakorlatilag minden rólunk szólt, rengetegen szurkoltak értünk, igaz, közben azt is éreztük, hogy sokan azt várják, vagy arra számítanak, hogy leszerepelünk, szóval hatalmas volt a nyomás.

Beteljesült, vagy legalább félig beteljesült álom?
Az biztos: így nőttem fel, alapvetően azzal a céllal, hogy harcolunk azért, hogy érmet vigyünk haza az országunknak. Az elmúlt években végig erről álmodtunk, hogy végre átlépjük a ”mágikus határt”, hogy bejutunk az elődöntőbe, de eddig nem sikerült. Mindig nagyot álmodtunk, aztán csalódottan mentünk haza, pedig szerintem többször is eléggé minőségi volt a keretünk.

A torna közben mennyire tudtátok élvezni az eseményeket?
A világbajnokság alatt mintha egy buborékban élnél, csak a következő meccsre koncentrálsz, és bár ha van rá lehetőség, élvezed a pillanatot, de nem igazán érzékeled, hogy mi történik körülötted. Amikor hazajöttünk utána, az volt őrületes. Rotterdamból Dortmundba utaztunk, ott pedig teljesen ismeretlen emberek jöttek oda az utcán, gratuláltak, sokan majdnem sírtak vagy csak könnyes szemmel mesélték, hogy lenyűgözte őket a teljesítményünk, és hogy mit váltott ki belőlük, hogy láthattak minket, szurkolhattak nekünk. Ez azért is különleges, mert Németországban csak az utolsó három meccset közvetítette közszolgálati tévé – a döntőt majdnem hatmillióan nézték, ez óriási szám, főleg Németországban, női kézilabda esetében.

Korábban többször is mesélted, hogy Németországban közel sincs ugyanolyan megítélése a női kézilabdának, mint a férfinak. Változott most ez a szituáció?
Remélem! A szövetség az egész év során sok energiát fektetett a kampányba, ami most csúcsosodott ki, a női sportról, a női kézilabdáról, a nők megerősítéséről és az egyenlőségről szólt ez, mindazokról a dolgokról, amik nincsenek egyensúlyban. Példaképek szeretnénk lenni, a fentiekben előre akarunk lépni. Felhasználtuk ezt a tornát ehhez, és jól sikerült, úgyhogy bízom a változásban. A következő években derül ki, hogy sikerrel jártunk-e, de az már most biztos, hogy rengeteg embert értünk el, akik először kerültek kapcsolatba a sportággal, vagy a női szakággal.

Mennyire volt különleges számodra, hogy anyukád után te is világbajnoki döntőt játszhattál?
32 év után… Nagyon sokszor megkaptam ezt a kérdést a torna alatt, hiszen legutóbb ők jutottak vb-döntőbe, igaz, ők meg is nyerték. Történelmi volt, és szerintem nagyon klassz, hogy ez megtörtént, hogy meg tudtuk ismételni a teljesítményüket, még ha nem is teljesen, de ez az ezüst valójában aranynak érződik.

Az egyéni teljesítményed úgy lett egyre jobb, ahogy a torna haladt előre, végül pedig az All Star-csapatba is beválasztottak.
Hosszú a torna, és talán az elején még belefér, hogy nem vagyunk teljesen élesek, később viszont, amikor a döntő jelentőségű mérkőzések jönnek, a rutinosabb játékosoknak kell előrelépni. Kifejezetten szeretem ezeket a meccseket, szeretek felelősséget vállalni, ezt már a Fradiban is sokszor megtettem – néha veszítettem, de sokszor nyertem is ilyen szituációkban. Inkább cselekszem, mintsem elszalasszak egy lehetőséget, és ezúttal valóban jól sikerült. Az All Star-csapat tulajdonképpen egy mellékszál a világbajnokság történetében, de amikor meghallottam a nevemet, könny szökött a szemembe. Egyszer már voltam jelölt, de ha nem jutsz el az elődöntőig, akkor szinte esélyed sincs bekerülni. Nem is gondoltam erre, pedig ott voltunk a legjobb négy között, szóval meglepett, a hab volt a tortán.

A világbajnokság előtt a Fradiban is remek formában kézilabdáztál már. Mi változott az előtte lévő időszakhoz képest?
Jobb ritmusban vagyok és több a játékpercem is, így több lehetőségem van arra, hogy megmutassam az erősségeimet. Tavaly volt, hogy két perccet játszottam, máskor meg negyvenet, vagyis nehéz volt igazán formába lendülni. Nagy tanulási folyamat volt, de most már készen állok mindenre: megtanultam, hogy milyen a padról beszállni, onnan elemezni a meccset, figyelni, hogyan alakul, hogyan tudnék segíteni, ettől pedig nyugodtabbnak, stabilabbnak, kiegyensúlyozottabbnak érzem magam.

Így, hogy a világbajnokságot végigjátszottad, kevesebb idő jutott a pihenésre. Készen állsz a folytatásra?
Persze! Különlegesen alakult a december, mert soha nem vettem még részt ilyen hosszan nagy tornán, másrészt soha nem volt ennyi időnk karácsony körül, mint most, hogy csak január elején lesz az első meccs. Vártam már, hogy visszatérjek a lányokhoz, hogy újra együtt legyünk, visszarázódjunk a rendszerbe, a ritmusba.

Akkor sikerült feltöltődnöd karácsonykor?
Maximálisan! Kicsit otthon is karácsonyoztunk Németországban, aztán meg itt. Egyébként ez volt az első magyar karácsonyom, sok energiával és rengeteg finom étellel.

Ettél töltött káposztát is?
Igen, azt is ettem, tényleg mindenféle volt, libamáj, meg mi is? Ja, igen, halászlé is!