A Magyar Kézilabda Szövetség ismét szavazást indított: a nőknél és a férfiaknál is hét-hét játékosra, valamint három kiváló edzőre lehet szavazni. A női játékosok listáján az 1990-es évek aranycsapatának több egykori legendás játékosa is várja a voksokat – köztük klubunk, a Ferencváros korábbi nagyszerű beállósa, Pádár Ildikó.

A szurkolók kedvenc „Párduc”-ával ennek apropóján ültünk le beszélgetni. A régi emlékek felelevenítése mellett egy kicsit a jövőbe is tekintettünk.

– Hogy tudta meg, hogy önre is lehet szavazni a Hírességek Csarnokába jelöltek között?

– Fogalmam sem volt az egészről. Itt tartottam edzést a faházban (az FTC-MVM Népligeti Sportközpont sok nagy mérkőzést megélt legendás kézilabdacsarnoka – a szerk.), amikor jött Maszarek Dóri, a felnőtt csapat masszőre, és kiabált, hogy „Rád szavaztam, rád szavaztam!”. Néztem, hogy most mi van, de különösebben nem foglalkoztam vele. Aztán az ifjúsági csapatunk egy játékosa is kiszólt a pályáról, hogy „Ildi néni, rád szavaztam!” Na, akkor már utána kellett, hogy nézzek, miért szavaznak rám.

– Amikor végül tisztázódott, hogy miről is van szó, megrohanták az emlékek?

– Igen, elárasztottak az elmúlt évek emlékei, meg az is eszembe jutott, hogy mindez már olyan régen volt, hogy bekerülhetek a Hírességek Csarnokába. Eszembe jutott, hogy mi mindent értünk el a Fradival, a válogatottal. Sok-sok szép emlék, jó érzés visszagondolni azokra az évekre.

– Rengeteg siker, rengeteg győzelem a Fradival és a válogatottal is. Van az eredmények között olyan, amihez különösen szoros érzelmek fűzik? Tudom, hogy nagyon nehéz egyet kiemelni, úgyhogy lehet kettő is akár.

– Nagyon-nagyon nehéz választani. De az utolsó Magyar Kupa-győzelem, amivel lezártam az aktív pályafutásomat, biztos, hogy köztük van, ahogy az 1995-ös száz százalékos bajnoki cím is a Fradival. Persze ettől még az összes bajnoki cím és Magyar Kupa-győzelem ugyanolyan kedves a szívemnek. A válogatottnál is 1995-öt mondanám, a magyar-osztrák közös rendezésű világbajnokságot, amit ezüstéremmel zártunk.

– Az annak idején országos gyászt okozó olimpiai és világbajnoki ezüst- és bronzérmek megszépültek már az évek múlásával?

– Szerintem igazából már pár nappal a világversenyek után is máshogy néztünk azokra az érmekre. Kijutni egy világversenyre már önmagában klassz dolog. Bekerülni a legjobb háromba, éremmel hazatérni, azért az elég nagy teljesítmény. Persze, ismerjük a szurkolókat, akik mindig a maximumot szeretnék látni, és aranyéremre vágynak, de ha visszaemlékszünk, hogy az a válogatott honnan indult el (1991 tavaszán a C-csoportos világbajnokság megnyerésével kezdődött a sikerkorszak… – a szerk.), és milyen magasságokba jutott, az egy óriási teljesítmény. A mai napig bárkivel leállok beszélgetni, biztos, hogy előkerül a sydney-i olimpiai döntőt. Hogy azt hogy lehetett elveszíteni. Erre azt szoktam mondani, hogy gondoljanak bele, ha a negyeddöntőben nem fordítunk a másfél perccel a rendes játékidő vége előtt három góllal vezető osztrákok ellen, akkor nemhogy döntő, elődöntő sincs. A negyeddöntőben kaptunk valamit, a döntőben meg elvettek tőlünk valamit. De az atlantai bronzérem után mégis csak előre léptünk egyet, ráadásul az év végén még egy Európa-bajnokságot is nyertünk. Én minden ilyen eredményre szívesen emlékszem, mert persze, hogy adott esetben lehetett volna fényesebb is az az érem, de ilyen a sport.

– Sportolóként nem is engedheti meg maguknak, hogy beleragadjanak egy-egy vereségbe.

– Muszáj továbblépni. Egy világversenyen is, ha teszem azt, van egy vereség egy csoportmeccsen, azon túl kell lépni, mert attól a végén még lehet győztes a csapat. Erről szól a csapatjáték: a játékosok, a stábtagok tudnak segíteni egymásnak ezekben a helyzetekben. Annak a csapatnak éppen ez volt az egyik nagy erőssége: tudtunk egymásnak segíteni, fel tudtunk állni vert helyzetekből. De ugyanez volt igaz a Fradira is: egy nagyon összetartó, egymásért nagyon küzdeni tudó társaság alkotta a csapatot. Ráadásul a válogatott és a Fradi egymással párhuzamosan haladt, ugyanúgy jöttek az eredmények mindkét csapatnál. Emlékszem, a Fradinál is úgy kezdtünk Németh András első idényében, hogy az előtte majdnem kieső csapattal ezüstérmesek lettünk a bajnokságban és megnyertük a Magyar Kupát. Visszacsatolva az előző kérdésre: ezek az első érmek is nagyon szép emlékek.

– Nem meglepő, hogy abból az 1995 körüli válogatottból többen is rajta vannak a Hírességek Csarnokába jelöltek idei listáján.

– Igen, Erdős Éva, Kocsis Böbe, utóbbi ráadásul poszttársam is volt a válogatottban. Mindketten meghatározó szereplői voltak annak a korszaknak úgy klub-, mint válogatott szinten. Örülök, hogy együtt játszhattam velük.

– A honnan hova nemcsak a válogatott és a Fradi, de az ön esetében is érdekes, hiszen egy nagyon apró hevesi faluból, Kömlőről jutott el a kézilabdázás csúcsáig.

– Rengeteg szerencse, a sors, meg általában nagyon sok minden kellett ahhoz, hogy idáig eljussak. Gyerekként atletizáltam, meg ilyen-olyan falusi sportversenyeken indultam, és olyan tíz éves lehettem, amikor az iskola nagyszerű testnevelő tanára, Besenyei János szólt, hogy menjek le edzésre. Azt sem tudtam, milyen edzésre, csak mentem. Kiderült, hogy kézilabdáról volt szó. Versenyekre jártunk, és úgy tűnt, hogy van hozzá tehetségem, így a tanár úr azt javasolta, hogy menjek Egerbe, a Szilágyi Erzsébet gimnázium sporttagozatára. Így lettem az Eger SE sportolója, ahonnan 1987-ben Johnny bácsi, azaz Szever János közreműködésével kerültem a Fradiba. Ez sem akármilyen sztori volt, mert úgy nézett ki, hogy október közepén, egy csütörtöki napon feljöttünk, megnéztük az iskolát, a kollégiumot, a klubot, hazamentünk, pénteken bementem elköszönni a suliba, hétfőn pedig már a Fradi kézilabdázója voltam. Nem is értem, hogy 17 évesen, vidéki fejjel hogy mertem egy ilyen döntést meghozni… Szerencsére a szüleim mindenben támogattak, de egyébként egyetlen ismerősünk sem volt Pesten, aki bármiben is segíthetett volna. Kőkemény egy év volt, mire belerázódtam az egészbe, de onnantól fogva elindult a pályafutásom, amiről akkor én sem gondoltam volna, hogy ilyen eredményes lesz a Fradival. Arra meg, hogy válogatott lehetek, végképp nem is gondoltam. De, hál’ istennek, az is összejött néhány alkalommal… (nevet)

– A beállóposzt találta meg önt, vagy ön találta meg a posztot?

– Érdekes dolog ez is. Egerben még átlövő voltam, amikor egyszer megsérült a beállónk, az edzőnk pedig mondta, hogy álljak be. És azt éreztem, hogy nem volt teljesen idegen a poszt, talán még egy-két gólt is lőttem. Ifiben még a Fradiban is hol jobb-, hol balátlövő voltam, de a felnőttben már csak beállót játszottam. Végül is szerencsém volt, hogy akkor kipróbáltam magam beállóban, mert nem hiszem, hogy átlövőként is ekkora eredményeket értem volna el.

– Visszavonulása óta a Ferencváros utánpótlásában dolgozik, az U16-os csapatot irányítja edzőként. Mi a legfontosabb, amit tanítani tud, szeretne nekik akár a pályán, akár azon kívül?

– A játékosaink nagy része hat-, hét-, nyolcéves kora óta itt van, a Fradiban nőttek fel, tudják, mit jelent az, hogy Ferencváros, milyen hagyományai vannak a klubnál a kézilabdának. A kollégáim nevében is beszélhetek, amikor azt mondom, hogy ezeket az érzéseket, a hovatartozás, a család iránti köteléket próbáljuk még inkább megerősíteni bennük. Itt nagyon jó helyen, egy zárt, biztonságos környezetben vannak. Megvan a lehetőségük, hogy tovább tudjanak lépni sportolóként. Ha nem is a mi felnőtt csapatunkban, de bárhol az NB I-ben megállhatják a helyüket. Arra is odafigyelünk, hogy a tanulást se hanyagolják el. Próbáljuk úgy kinevelni a legtehetségesebbeket, hogy eljussanak a felnőtt csapat kapujáig, vagy majd a nagy válogatottban bemutatkozhassanak egyszer.

Bevallom, nem egyszerű feladat. Amikor mi kézilabdáztunk, még teljesen más volt a világ, de azt hiszem, megtaláltuk azt a hangot, amivel elérjük őket. Nagyon jó a fiatalokkal dolgozni, nagyon hálásak, nagyon sok örömöt adnak.

– Volt már olyan pillanata edzőként, amikor meglátott a pályán egy gyereket és megugrott a pulzusa, mert rögtön nyilvánvaló volt, milyen tehetséges?

– Volt már ilyen, igen. De volt olyan is, akiről tizenegy-két évesen nem gondoltam volna, hogy bekerül a felnőtt csapatba, pláne, hogy meghatározó tagja lesz a válogatottnak. Ilyen volt Márton Gréti, akiről viszont tudtam, hogy iszonyatosan sokat tud dolgozni, alázatos, minden edzésen ott volt, és szépen, fokozatosan kinőtte magát. Most is van olyan, akire azt mondom, hogy extra, de várjuk meg, hogy 18-19 évesen hova jut el, megmarad-e ezen a szinten, esetleg tovább tud-e lépni.

– A korosztályos világversenyeken vegyesen szerepeltünk a junior fiúk Eb-aranyérmétől a junior lányok vb-13. helyéig. Mennyire mérvadóak ezek az eredmények a későbbiekre nézve?

– Szerintem ezek az eredmények annyira nem mérvadóak. Természetesen minden éremnek örülünk, pláne, ha arany, de a legfontosabb cél az egyén fejlesztése, hogy olyan gyerekeket neveljünk, akik később felnőtt csapatokban tudnak játszani, akár itt a Fradiban. Az eredményeket sok külső tényező is befolyásolhatja. Senki nem boldog egy nyolcadik vagy egy tizenharmadik hely után, de tudomásul kell venni, hogy ilyenkor még benne vannak a hibák a játékban, még javában az építkezés folyamata zajlik a fiataloknál. Amikor a fiatalok a felnőtt csapatok látókörébe kerülnek, akkor az edzőket már nem az fogja érdekelni, hogy korosztályos versenyeken hányszor lett gólkirály, hanem az, hogy mire lehet képes egy felnőtt közegben, kész játékosként.

– A Ferencváros női csapatánál mindig óriásiak az elvárások és a keret is ennek megfelelő. A lányoknál hogy lehet azt kezelni, hogy dolgoznak, dolgoznak, de világklasszisok érkeznek a csapathoz?

– Nem szabad, hogy ez befolyásolja a hozzáállásukat, mert a lehetőség bármikor kopogtathat. Jön egy sérülés, gyorsan kell pótolni egy játékost az ifiből, és máris ott az esély, hogy bizonyítson a fiatal.