Amit az elmúlt években elért férfi kézilabdacsapatunk, azt – magyarul tökéletesen beszélő – szlovák válogatott átlövőnk látta, illetve tevékeny részese is volt a sikereknek. Jakub Mikita ott volt, amikor 2022 tavaszán a Veszprémben kiharcolt negyedik hellyel együttesünk először kilépett a nemzetközi porondra, amikor kevesebb, mint egy évvel később a Flensburg elleni döntetlennel kiharcolta az Európa-liga nyolccaddöntőt. S itt volt most akkor is, amikor tizenöt év után a férfi kézilabda NB I-ben is dobogóra állhatott a Ferencváros, és nagyon értékes bronzéremmel inthet búcsút a Népligetnek.

– Hat szezon után 171 mérkőzéssel és 130 góllal köszönsz el a Ferencvárostól, ráadásul a régóta üldözött harmadik hellyel. Összességében elégedett vagy az itt eltöltött időszakkal?

– Nemcsak magamról beszélnék, hanem az egész csapatról, hiszen nagyon szép volt együtt végigcsinálni ezt az egészet. Ha visszagondolunk, honnan kezdtük ezt az egészet, hogy egy tizedik hely környékén álló csapatba jöttünk, és most itt vagyunk… Elég hamar sikerült feljebb lépni, az első szezonban már ötödikek lettünk, utána pedig jöttek a negyedik helyek. Szóval elég hamar odakerültünk, ahova szerettünk volna, az idén meg szerencsére minden jól alakult, és sikerült elérni a bronzérmet, ami jelenleg a maximum ebben a bajnokságban.

– Nem indult jól ez az utolsó szezon. Az Európa-liga búcsúval, illetve a komlói vereséggel gyengén startoltunk. Akkor gondoltad volna, hogy ennek bajnoki dobogó is lehet a vége?

– Szerintem abban a pillanatban senki sem gondolta, senki sem hitte. És aki azt mondja, hogy igen, szerintem nem mond igazat. Olyan meccsek után szerintem nem lehetett azt mondani, hogy igen, meg fogjuk csinálni. És közben úgy csináltuk meg, hogy az utolsó másfél hónapban már kilencvenkilenc százalék volt, hogy harmadikok leszünk. Hatból hat vereség és egy minden meccsét megnyerő Tatabánya kellett volna hozzá, hogy ne legyen meg. Visszatérve, akkor szerintem tényleg senki sem hitte, hogy így fog alakulni. De lehet éppen az a rossz kezdés kellett ahhoz, hogy ilyen sikeresek legyünk.

– Többen mondtátok a csapatból, lehet, hogy éppen arra a korai pofonra volt szükség. Emlékszel, hogy mi történt az után?

– Konkrétumot nem tudok mondani. Az biztos, hogy jött utána egy nagyon jól sikerült Tatabánya elleni rangadó. Hazai pályán kérdés nélkül megvertük a legnagyobb riválisunkat, úgy, hogy közben tíz-tizenkét gól is volt közte.

Szerintem ez nagy löketet adott mindenkinek, elhittük, hogy annyira azért nem vagyunk rossz csapat, és jöttek is sorban a sikerek.

Annak ellenére, hogy nem játszottunk mindig jól, sikerült hozni szinte az összes meccset, ami az előző években hiányzott.

– A rangadókra gondolsz?

– Nemcsak azokra, mert szerintem a rangadók nélkül is meg lehet szerezni a harmadik helyet. Az előző években az volt a baj, hogy kisebb csapatok ellen mindig buktunk egy-két meccset, és azok a pontok a végén mindig hiányoztak. Minden évben megvertük vagy a Tatabányát, vagy a Füredet, de utána elmentünk Dabasra, Kalászra, Egerbe, és vesztettünk pontokat. Az idén a Komló kivételével erre nem volt példa, az volt az egyetlen olyan vereség, ami nagyon fájó.

– Van kedvenc pillanatod az elmúlt hat évből? Mi ugrik be elsőre?

– Ha egyet kellene mondani, akkor a továbbjutás az Európa Ligában.

– A Flensburg elleni?

– Nem, még a selejtezőben a Steaua Bukarest ellen. Az idegenbeli meccsen volt hétgólos is a hátrány, de nagy szerencsével végül csak mínusz kettővel jöttünk haza. Aztán hazai pályán is úgy nyertünk, hogy végig ők vezettek, és csak az utolsó tíz percben fordítottunk. A párharc közben nem nagyon látszott, hogy lenne esélyünk, aztán megnyertük, és nagyon szép szezon lett belőle. Akkor is igazából az elhullajtott pontok miatt csúsztunk csak le a bronzról.

– Mi fog a legjobban hiányozni a Fradiból?

– A csapat. Szerintem nagy erősége ennek az egyesületnek, hogy jó itt a csapategység. Ez sok mindenen átsegít minket szezon közben.